Szinte jelszóvá vált mára a 7 százalékos gazdasági növekedés; mostanában nem egy esetről hallottam, amelyben közgazdászok e szám sűrű hangoztatásával próbálták szalonképessé tenni magukat. Pedig szomorú, ha egy gazdaságpolitikai forgatókönyv egyetlen adata válik olcsó szlogenné; különösen, ha maga a forgatókönyv közben sokat változott.
Az ominózus mértékű növekedés önmagában nem utal sem irreális, sem teljesíthetetlen gazdaságpolitikai feladatra. Én magam ugyan nem ismerek olyan számítási hátteret, amelyből kiderülne, hogy miért pont ennyi az annyi. Az azonban valószínűsíthető, hogy a magyar gazdaság számára lehet olyan feltételrendszert teremteni, amelyben – kedvező világgazdasági környezet esetén – rövidebb távon ezt a célt el lehet érni. Pontosabban: amelyben a növekedés tovább gyorsulhat, káros következmények nélkül. Mert komolyan nem lehet indítványozni azt, hogy a gazdaságot a kormányzat a fizetési mérleg, illetve az államháztartási egyensúlyi mutatók rovására pörgesse fel.
Ez a dilemma talán fennállt az évtized első éveiben, és jókat lehetett vitatkozni róla. Azóta viszont kiderült, hogy a vállalkozásoknak komoly versenyképességi tartalékaik voltak, a működőtőke-import pedig egyes régiókban és szektorokban számottevő növekedési energiákat szabadított fel. A pénzügyi stabilitásra törekvő gazdaságpolitikát nem kell mindenáron növekedésellenesnek beállítani. Azt kell szemügyre venni, hogy többletkiadások nélkül – illetve ezek ellenőrzött korlátok között tartott emelkedése mellett – lehetnek-e még növekedésgyorsító eszközök a gazdaságban. Hasonlít ez a sebességváltásra: megfelelő erejű és állapotú motorral, jól áttételezett váltóval, s persze felkészült vezetővel az autót csekély többletfogyasztással is jócskán fel lehet gyorsítani. Magasabb tempónál persze jobban kell ügyelni a stabilitásra, talán kissé megnő a zaj, de komolyabb veszély csak súlyos ügyetlenség esetén fenyeget. Persze elképzelhető rosszul megkonstruált, labilis autó is, amellyel minden komolyabb előzés életveszély. A magyar gazdaságot azonban ne higgyük feltétlenül ilyen járgányhoz hasonlónak…
A növekedésgyorsítás eszközei között az “államipénz-kímélő” megoldásokat kellene minél hamarabb megkeresni. Az egyik főirány a vállalkozások terheinek csökkentése, amelyre kézenfekvően adódik a reálkamatok mérséklése és a hitelhez jutás feltételeinek megjavítása. Erre nemrégiben egy tengerentúli ötletet hallottam. Az egyik amerikai tagállam szinte a teljes iparát elveszítette, mert a munkahelyek nagy része a szén- és acélszektorban volt. Az utóbbi években sikeres vállalkozásfejlesztő programot hajtottak végre, amelynek egyik fő elemeként nyugdíjas FBI-informatikusokat kértek fel egy cégregisztrációs rendszer kiépítésére. Nemcsak a vállalatokat tartják nyilván, hanem alapítóikat és tulajdonosaikat is, mégpedig az FBI-szakértők kapcsolatainak köszönhetően az egész Egyesült Államokban. Azaz a tájékoztatási rendszer átveszi a bankoktól a hitelbírálati teendők egy részét. Így a csalárd módon csődbement cégek tulajdonosai újabb vállalkozás alapításánál csak sokkal nehezebben és drágábban kaphatnak hitelt. A tiszta múltúak viszont nem kényszerülnek arra, hogy irreálisan nagy garanciákat ajánljanak fel, és kamatterheik is elviselhetőbbek lehetnek az alacsonyabb kockázati felár miatt. Persze nálunk csak törvénymódosítások után lehetne ilyen szisztémát bevezetni. Mindenképpen el lehetne viszont gondolkodni azon, mennyire célszerű fenntartani a “korlátolt felelősség” külföldön egyre több helyen csak viszonylagosnak tekintett fogalmát.
A vállalkozástámogatás fenti és hasonló eszközei természetesen “csak” taktikai jellegűek; nagy szükség van gazdaságfejlesztési stratégiára is, amelynek pályakijelölő elemeket is kell tartalmaznia. Ez nem jelent feltétlenül a mikroszférára viselkedési normákat és fejlesztési irányokat felülről ráerőltető politikát. Annyit azonban igen, hogy a kormány hozza a vállalkozói szféra tudomására: milyen irányú szerkezeti mozgásokat, fejlesztéseket látna különösen szívesen, és ezek közül melyek támogatására lenne kapható. A kabinet közvetlen erőforrás-elosztó szerepe így csökken, abban viszont fontos szava marad, hogy a külföldi támogatások hová kerüljenek, és továbbra is lesznek jogai különféle fejlesztések adókedvezményes támogatásához.
A sebességváltást előkészítő stratégiai munkálatokban nem kellene szégyellni olyan területek – út- és lakásépítés, egészségügy, idegenforgalom – kijelölését, ahol a jelentős fejlesztési igények jó szabályozás és hosszabb távon ígéretes vásárlóerő esetén komoly tőkeerőt is vonzhatnak. Ezek összekapcsolásához, a reális megtérülési lehetőségek felméréséhez ugyancsak elkél a kormányzati közreműködés.
Az autózás persze nem ér véget egyetlen jól sikerült sebességváltással: a helyesen megválasztott (növekedési) pályáról is bármikor le lehet csúszni. Mégis keresni kell a gyorsítás – költségvetést és fizetési mérleget kímélő – lehetőségeit. Nem a monetáris szemléletű gazdaságpolitika ellenében, hanem az általa szabott keretek minél termékenyebb kihasználásával.
(A szerző az MTA Közgazdaságtudományi Kutatóközpont igazgatója)
