Kiszolgáltatottság, sebezhetőség, elszigeteltség – általában ez jut az emberek eszébe, ha bérmunkáról hallanak. Joggal, hiszen a klasszikus értelemben vett bérmunka esetében a beérkező alapanyag feldolgozás után visszakerül az anyaországba. Gyakran előfordul, hogy a megrendelő a korszerű berendezéseket is rendelkezésre bocsátja, sőt szervezési, vállalatvezetési és marketing-ismereteket is átad. Manapság azonban egyre többször fordul elő – például az elektronikai alkatrészgyártóknál -, hogy harmadik országba kerülnek a termékek összeszerelésre, továbbfeldolgozásra. Sőt, akadnak olyanok is – mint a japán, főként személyautó-gyártó bérmunkáztatók -, akik a termékek egy részét ki sem viszik az országból, hanem helyben értékesítik azokat.
Idehaza az elmúlt években fokozatosan csökkent a bérmunka exporton belüli súlya; tavaly a részaránya a korábbi 24-ről 21 százalékra esett vissza. Oláh Annamária ipari minisztériumi tanácsos szerint azonban ez a kép csalóka. Ha tudniillik a vámszabad területeken végzett, statisztikailag ugyan nem, de lényegét tekintve bérmunka jellegű tevékenységet is figyelembe vesszük, akkor teljesen más kép alakul ki, mint a külkereskedelmi számbavétel alapján. Az 1996 óta létező és egyre jelentősebbé váló vámszabad területeken tavaly 44 százalék fölötti volt a bővülés. A teljes export 21,6 százalékkal emelkedett, ezen belül egyes ágazatok, így a számítástechnikai vagy elektronikai berendezések, alkatrészek gyártása több száz százalékos növekedést mutattak. Márpedig a multik vámszabad területi betelepedése épp ezeknél a cikkeknél, illetve a gépjármű-alkatrészek előállításában volt a legjelentékenyebb. Így a bérmunka aránya a teljes kivitelben valójában 40-ről 45 százalékra emelkedett az elmúlt évben, s ez a tendencia az idén is folytatódik.
Ma Magyarország komparatív előnye a minőségi bérmunkázásban rejlik – írták egy nemrégiben megjelent tanulmány szerzői. Antalóczy Katalin (Pénzügykutató Rt.) és Sass Magdolna (Közgazdaságtudományi Intézet, OECD) úgy vélik, hogy a hazai bérmunkázás jelentős része e tevékenység utolsó, legmagasabb szintjén áll. A kutatók meggyőződése, hogy a hazai hozzáadott érték 50 százalék körüli szintre emelkedése egyszerű bérmunka keretében már nem valósulhat meg, ezért a minőségileg fejlettebb vállalati együttműködési formák létrehozása megkerülhetetlen.
Az Integrációs Stratégiai Munkacsoport Kereskedelempolitikai albizottsága megbízásából készült tanulmány – név nélkül ugyan – közli néhány vállalatnál készült interjú tanulságait is. A cégek egy része kiegészítő tevékenységként végez bérmunkát, nagyobbik hányaduk viszont csak ezzel a módszerrel tudott megmaradni, illetve magánkézbe kerülni. Számos vállalat már több évtizedes kapcsolatban van partnerével. Főként a német és az osztrák bérmunkáltatóknál tapasztalható, hogy tartós, stabil szerződésekre építenek (szemben például az olaszokkal és a franciákkal). Épp ezért egyre kevésbé jellemző náluk a megrendelések korábbi szezonális ingadozása. Bár a kutatók szerint ezek a bérmunkáltatók kacsintgatnak az alacsonyabb bérű országok – Románia, Ukrajna – felé, mégsem indulnak keletre. Ennek fő oka, hogy a termékminőség és a szállítások pontossága ott kevésbé megbízható, mint nálunk. A megrendelők közül többen kísérletet tettek ugyan a bérmunka továbbvitelére, de kudarcot vallottak, s ezért maradtak nálunk. Ez a jelenség elsősorban a ruházati iparra jellemző. A gépiparban viszont arra is akad példa, hogy a megbízók az egyszerűbb munkákat viszik keletebbre, és Magyarországra hozzák fejlettebb technológiájukat, sőt egyre gyakrabban ide telepítik a fejlesztés egy részét is. Az összeszerelésből kooperációvá fejlődő kapcsolatok folytatásaként a külföldiek regionális logisztikai központjaikat is hazánkba kívánják hozni.
Ott a haszon, ahol az üzletet kötik és képesek a fejlesztésre – véli Farkas István, a Magyar Gépgyártók Országos szövetségének főtitkára. A hazai gépipari cégeknek kevesebb mint fele tudott egyáltalán talpon maradni a rendszerváltás után. Aki bérmunkához jutott, nyilván nem nagyon tűnődött e megoldás hátulütőin: ez sokak számára a túlélést, másoknak a biztonságot jelentette. A főtitkár ugyan hosszabb távon úgy gondolja, hogy vissza kell szorítani a magyar gazdaságban a bérmunkát, mégis pozitívan értékeli ennek szerepét a válságkezelésben.
Állítását támasztja alá a szombathelyi Savaria Gép- és Berendezésgyártó Kft. példája, amely idővel növelni szeretné önálló termelését. A cég legfőbb bérmunka-partnerével, a német Thies GmbH-val 1994-ben hozott létre vegyes vállalatot. A németek 30 százalékos részesedése a nemrégiben végrehajtott alaptőke-emelés után is megmaradt. A külföldi partner technológiát és piacot hozott az 51 százalékban az MRP-szervezet és egyéb, kisebb hazai befektetők kezében lévő társaságnak. A forgalom 42 százalé-kát a német megrendelés adja, amelynek keretében textilipari berendezéseket szállítanak. Az exportárbevétel 20 százalékát a FÁK-országokba kerülő hús- és tejipari gépek teszik ki. Belföldre mezőgazdasági szárító- és tisztítógépeket adnak el.
A fehérgyarmati Fipkersz Kft. számára a talpon maradást segítette a bérmunka. A cég a rendszerváltás előtt a Mezőgéptől vált le, ipari lakókocsikat gyártott. Ebből a kilencvenes évek közepén már nem tudott megélni, ezért kellett profilt váltania. Pontosabban a gyártás bérmunka formájában azért megmaradt, amit az autóipari kábelkorbács-beszállítás, a különféle kisgépek és fémkandallók készítése egészít ki. Pacza Mihály ügyvezető elégedett, mert a munkanélküliséggel küszködő környéken 250 embernek tudnak biztos megélhetést nyújtani – ami főként a bérmunka-megrendeléseknek köszönhető.
Noha az utóbbi időben javult a nagyobb textilruházati cégek egy részének versenyképessége és jövedelmezősége, változatlanul a bérmunka magas szintje jellemző – mondta el Cseh József, a Magyar Könnyűipari Szövetség főtitkára. A kisebbeket viszont olyan intézkedések sújtják, mint például a vámtörvény legutóbbi módosítása. Ha új partner jelentkezik, a hazai vállalkozónak újra engedélyeket kell kérni még akkor is, ha történetesen alig két hónapja kapott menlevelet ugyanarra a tevékenységre. A hosszadalmas procedúrát gyakran nincs türelme kivárni a megbízónak. Az említett nagyobbak közül való a Szegedi Ruhagyár Rt., amely három évvel ezelőtt a nagymennyiségű honvédségi, belügyi megrendelések lemondása miatt került bajba. Ma teljes kapacitásának közel felét a nyugati bérmunka köti le. Ez mindaddig fennmarad – véli Orvos László vezérigazgató -, amíg a társaság jövedelmezősége helyre nem áll. A szegediek mellesleg annyi megrendelést kaptak az utóbbi időben, hogy létrehoztak egy üzemet Ukrajnában, ahol maguk is bérmunkát végeztetnek a helybéliekkel. Szintén a nagyok sorába tartozik a Zalaegerszegi Ruhagyár (ZA-KO) Rt., amely termelésének több mint 90 százalékát végzi bérmunkaként. Az Egyesült Államokba, Angliába, Franciaországba, Ausztriába szállító cég vezérigazgatója, Zoller József az uniós csatlakozással kapcsolatban úgy látja: legalább 5-10 év kell az iparág felkészülésére, úgyhogy a bérmunkától még jó ideig nem érdemes megválni.
A könnyűipar másik területén, a bőrös szakmában is mutatkoznak problémák a bérmunkával kapcsolatban. Várszegi Árpád, a Bőr- és Cipőipari Egyesülés főtitkára szerint ebben az ágazatban a behozott alapanyagok gyártási hulladékának elhelyezése okozza a legtöbb fejtörést. Ezt ugyanis veszélyes hulladékként kezelik a szakhatóságok, amelyek a külföldi partnereket arra kényszerítik, hogy az anyagok eredeti tulajdonosaiként vigyék vissza a krómot tartalmazó anyagmaradékokat. Divatszakmáról lévén szó, ez sem viseli el az efféle tortúrákat. Itt a szellemi tőkét (az önálló kollekciót), a gyártáshoz és marketinghez szükséges forgótőkét pótolja a legtöbb helyen a bérmunka, amelyre még sokáig szüksége lesz számos gyártónak.
Ilyen a martfűi Tisza Cipő Rt. is, amely a hetvenes évektől az Adidas, 1983-tól pedig a Salamander partnere volt. E kapcsolatok technikai megújulást és stabilitást hoztak, miközben a társaság saját márkatermékei voltak a meghatározóak. A piacok 1990 utáni elvesztése felértékelte a bérmunkát. Az Adidas-kapcsolat 1992-ben megszűnt; a Salamander viszont maradt, sőt tavaly megvette a komfortdivíziót, az idén pedig a mezőtúri gyárat. A márkanevet a főként munkacipőket előállító Tisza Cipő Kft. viszi tovább. Mint a martfűi részvénytársaság vezérigazgatójától, Berényi Ferenctől megtudtuk, itt a kapacitások 25-30 százalékát továbbra is a bérmunka-szerződések kö-tik le.
A kutatók is épp arra hívják fel a figyelmet, hogy nálunk a kilencvenes években intenzíven megkezdődött a bérmunka és a működőtőke összefonódása. Ez részint a ruházati és a cipőiparra is igaz, erőteljesebben mutatkozik azonban meg a gépipar egyes ágaiban és a közlekedési eszközök gyártásában. A könnyűiparban 43, a gépiparban 42 százalék a bérmunka aránya.
A vállalati előrejelzések szerint az efféle megbízások a következő négy-öt évben várhatóan még növekedni fognak, feltehetően a gépipar további térnyerésével – jóllehet, a statisztikákban ez nem biztos, hogy ilyen címen jelenik meg. A szakértők véleménye az, hogy az előrelépéshez szükséges pénzügyi forrásokat biztosítani képes beszállítói program hatékonyságának javításával és a vállalkozói szféra társadalombiztosítási és adóterheinek csökkentésével lehetne magasabb szintűvé tenni a kooperációt. A megmaradó többletjövedelemből a vállalatok maguk is belevághatnának a fejlesztésekbe, a saját anyagos termelésbe és értékesítésbe.
Újszerű jelenségként értékelik a kutatók azt is, hogy a vámszabad területeken működő külföldi társaságok feldolgozó tevékenységükhöz egyre szívesebben vásárolnának „belföldön” anyagot. Ám ezt – a jelenlegi szabályok értelmében – csak a pénzügyminiszter külön engedélyével tehetik. A szállítási költségek lefaragása (vagyis az, hogy ne az anyaországból hozzák az anyagokat, hanem a magyar gyártókat vonják be a termelésbe) már a bérmunkáltatás hagyományos kereteinek szétfeszítését jelentené.
