Honi távközlésünk elsődleges szabályozó szervezete a Hírközlési Főfelügyelet (Hif). E funkciót sajátosan tölti be, mivel szakmai és piaci ellenőrzési szerepe van, részt vesz a szabályozási kérdések előkészítésében, döntési jogköre viszont nincsen. Állásfoglalásai alapján ugyanis kizárólag a közigazgatási hierarchiában felette álló szaktárca, illetve annak irányítója hozhat jogképes döntéseket.
Nagy-Britanniában – ahol a British Telecom (BT) épp olyan egyeduralkodó szerepet töltött be a telefóniában, mint a Matáv idehaza – az 1984-es esztendő hozott igazi változásokat. Akkor alakult meg ugyanis az Oftel nevű szabályozó testület, s a BT ezzel egyidejűleg vált nyilvános részvénytársasággá. Az Oftel akkoriban gyakorlatilag ugyanazt a munkát végezte, mint mai magyar társa, a Hif, ám idővel ezen szervezet feladatává vált a brit távközlés jövő századba vezető fejlődési irányainak meghatározása. Az 1990-es brit hírközlési koncepció már határozott követelményeket tartalmazott a piaci szereplőkre nézve, az 1991-es médiatörvény pedig független szabályozó hivatallá alakította az Oftelt.
Gazdaságunk viszonylagos fejletlenségére utalva ilyenkor vehető elő az a gyakori érvelés, hogy könnyű a briteknek, ahol azért zöldebb a fű, mert már több száz éve locsolják. Általában lehet némi igazság a mondásban. A távközlés estében azonban eleve nincsenek ekkora időtávlatok, a konkrét példánál maradva pedig látható, hogy Nagy-Britanniában sem olyan régen láttak hozzá a gyökeres változások végrehajtásához. A kilencvenes évek eleje óta a dinamikusan fejlődő szigetországi távközlési piacon az Oftel rendkívül precízen meghatározott játékszabályokat ír elő a cégek számára. Ezek a keretek toleránsak, nagy mozgásteret adnak mindenkinek. A szakhatóság azonban éberen őrködik a rend felett, s fő feladatának a vadhajtások lenyesegetését tekinti. Ezzel sikerült elérnie, hogy az európaihoz viszonyítva a brit piacon a legélesebb a verseny a telefontársaságok között, minek következtében ott jött létre a legnagyobb választék a szolgáltatók és a szolgáltatások terén. S ami nem mellékes, fokozatosan ezen a piacon alakultak ki a legalacsonyabb árak is.
Tegyük hozzá: az Oftel nem vált túlburjánzó szervezetté. Ebben a hivatalban mindössze 180 szakember dolgozik – nagyjából harmadannyi, mint a Hifnél. Az alkalmazotti összetételben is meglepő a különbség: míg a magyar szervezetnél a távközlési szakértők vannak többségben, addig a brit testületnél csupán tizenegy mérnökember dolgozik; a túlnyomó többséget adó többiek – jogászok, közgazdászok, pénzügyi szakemberek és matematikusok – a szabályozás nem technológiai részével foglalkoznak.
Mindebből persze nem adódik automatikusan az a következtetés, hogy a Hifnek ugyanezt a szerepet kell betöltenie. Mégis megfontolandó a brit megoldás, amellyel ott – szemben a hazai hírközlés mai, kissé szétesőnek és kevéssé szervezettnek tűnő szabályozási és ellenőrzési gyakorlatával – sikerült megszüntetni a monopolhelyzeteket és klasszikusnak tekinthető szabályozott versenyt kialakítani a piaci szereplők között. n
