A transzformációs visszaesés éveit a cégek közötti üzleti kapcsolatok elbizonytalanodása és megritkulása kísérte. Erre mutatnak a nagy és a közepes vállalatok körében végzett felmérések eredményei, amelyek szerint e körre a kilencvenes évek elején leginkább az önellátás volt jellemező. A piaci kapcsolatok leépülésének legfontosabb okaiként ekkor a piacvesztés és a termelés visszaesése jelölhető meg. A potenciális megrendelők piaci helyzete megingott, ami a beszállítókkal szembeni kereslet csökkenését vonta maga után, illetve e kereslet radikális átalakulását, amit a potenciális szolgáltatók sem árban, sem a határidők betartásában nem tudtak követni.
Szerződésszegők
Az MTA Közgazdaságtudományi Kutatóközpontja által 1996-ban 300 közepes és nagy cég körében végzett vizsgálat eredményei szerint a cégek jelentős hányada nem tudta betartani szerződéses kötelezettségeit, avagy azzal volt kénytelen szembenézni, hogy üzleti partnerei viselkednek így. Saját kötelezettségszegését a felmért kör 17 százaléka ismerte el legalább egyszer – az átlagos előfordulás azonban évi 8 alkalom volt. Az üzleti partnerekről adott beszámolóban viszont ennél jóval negatívabb képet kaptunk: csak a cégek 13 százaléka állította, hogy szerződéses partnerei minden esetben időben eleget tudtak tenni fizetési kötelezettségeiknek, miközben a megkérdezettek egyharmadának véleménye szerint a késedelmes fizetés ritkán, 55 százaléka szerint pedig gyakran fordult elő. A saját, illetve az üzleti partnerek fizetési fegyelme között pozitív kapcsolatot találtunk. Ez arra utalt, hogy az átlagosnál nagyobb arányban tartják be a szerződéses kötelezettségeket azok a cégek, amelyeknek üzleti partnerei is megbízhatóbbak.
E téren a helyzet nem sokat változott a két évvel ezelőttihez képest. Legalábbis erre utalnak a Center for International Private Enterprise (CIPE) és a Kopint-Datorg Konjunktúrakutatási Alapítvány támogatásával az idén áprilisában, 290 közepes és nagy cég körében lefolytatott kérdőíves vizsgálat eredményei. A megkérdezettek közül a fizetési kötelezettség rendszeres megszegése csak a cégek 13 százalékának partnerei körében nem fordult elő. A rendszeres megszegők átlagos aránya 27, mediánja pedig 20 százalék volt, ami továbbra is e jelenség meglehetős gyakoriságát jelzi.
Ha a fizetési kötelezettség megszegésének mértéke szerint nézzük a cégek megoszlását, akkor azt is láthatjuk, hogy az üzletfelekkel kapcsolatos bizonytalanság növekedésével együtt csökken az érintettek aránya. Azok a vállalkozások, amelyek partnereinek 80 százaléka megsértette a fizetési fegyelmet, a mintának csak 5 százalékát tették ki (lásd a grafikont). Fontos ugyanakkor, hogy a külföldi tulajdonú cégeket kevésbé érintette a partnerek rossz fizetési morálja.
A fentieken túl, az empirikus felvételek eredményei alapján, egyfelől a megbízható, jó likviditási helyzetű, valamint a pénzügyi nehézségekkel küzdő cégek között bizonyos mértékű elkülönülésre következtethetünk. Másfelől azonban – a társaságok tartalékainak alacsony szintje esetén – ezt a jelenséget a dominó elv érvényesülése is magyarázhatja: ha egy korábban pontosan fizető cég a „sorban állás”, nem-fizetés szenvedő alanyává válik, akkor likviditása és pénzügyi fegyelme meggyengülhet. Erre mutat, hogy a szerződéses kapcsolataikat nem teljesítő társaságok között 1996-ban az átlagosnál nagyobb volt a veszteséges és a likviditási problémákkal küzdők aránya. Ugyancsak viszonylag magas részesedéssel szerepeltek az adótartozásosok. Érdemi különbségeket tapasztalhattunk a szerződési fegyelmet illetően a többségi tulajdonos típusa szerint is: ez a jelenség alig fordult elő a külföldi kézben lévőknél.
Tulajdonosi összefonódások
A cégek közötti kapcsolatok speciális típusaként vehetjük számításba a tulajdonosi összefonódást. Az empirikus elemzések azt mutatják, hogy ez – ha a magyar gazdaság egészében nem is – a nagyobb cégek körében elterjedt jelenségnek számít. Az export terén kiemelkedő feldolgozóipari vállalatok körében például 40 százalékra tehető azok aránya, amelyeknek van más cégben befektetésük. E szerint a legnagyobbak között kell keresnünk azokat a magyar társaságokat, amelyek tulajdonosi kapcsolatok által generált vállalati hálózatokban helyezkednek el. Ezekről a hálózatokról azonban nem mondhatjuk azt, hogy a fejlett nyugat-európai országok gazdaságaihoz képest különösebben elterjedtek lennének nálunk. Az is megfigyelhető, hogy miközben a honi vállalkozások összességében a tulajdonosi kapcsolatokkal rendelkező cégek aránya nagyjából változatlan, addig a nagyok körében jelentősen mérséklődött ez az arány 1992 és 1995 között. Ez nem véletlen, ha figyelembe vesszük, hogy a tulajdonosi kapcsolatok jelentős része a gazdasági átalakulás kezdeti stádiumában, a nyolcvanas évek végén, az állami vállalatok társaságokra bomlásával jött létre. Akkor a korábban formailag egy állami vállalathoz tartozó egységek önállósodtak, illetve átalakuló állami cégek vettek egymásban minimális tulajdoni részt. A kilencvenes évek folyamán azonban a volt állami vállalatok új tulajdonosai lassan elkezdték leépíteni ezeket a kapcsolatokat, és/vagy az újonnan alakultak már ritkábban fektettek be más cégekbe.
Figyelemre méltó ugyanakkor, hogy a kisebb vállalkozások körében nem csökkent, inkább nőtt a kereszttulajdonlás valószínűsége a kilencvenes évek első felében. Ezt a tendenciát a hitelhez jutás nehézségeivel, illetve a növekedést szorgalmazó kisebb cégek tőkeszegénységével, vagy az adózási szabályok megkerülésével hozhatjuk kapcsolatba.
A vizsgált relációk esetében felvethető, hogy léteznek-e üzleti kapcsolatok a tulajdonosok és a birtokukban lévő cégek között. Kézenfekvő annak feltételezése, hogy e téren szoros technológiai, beszállítói, vagy vevői kapcsolatok is szerepet kapnak. Mivel az eladói-vevői kapcsolatok nemcsak a tulajdonolt, hanem a tulajdonos társaságok felé is létrejöhetnek, ezért a fentieket ezekre a viszonyokra vonatkozóan is vizsgálni kell.
A már említett 1996-os felvételkor a megkérdezettek mintegy fele számolt be arról, hogy tulajdonosai, vagy a tulajdonában lévő cégek között van legalább egy olyan, amellyel beszállítói kapcsolata van. Egy ugyanezen évi másik vizsgálat szerint a 300 legnagyobb feldolgozóipari exportőr 60 százalékánál fordult elő hasonló jelenség. A más társaságokban részesedéssel bírók 90 százalékának van beszállítói, illetve vevői kapcsolata az általa tulajdonolt társaságok közül legalább eggyel. Azaz a tulajdonosi kapcsolatokat majdnem minden esetben technológiai, piaci relációk is kísérik.
A fentiek alapján azt is mondhatjuk, hogy a statisztikai kimutatásokban megjelenő, önálló jogi státusú cégek egy része voltaképpen egy egységes termelési, értékesítési szervezet egységeként fogható fel, amely szervezet Magyarországon – hasonlóan a kontinentális gyakorlathoz – jellemzően holdingokba rendeződik. A külföldi tulajdonban lévők messze az átlag felett érintettek ebben a jelenségben: körükben 70 százalékra tehető a tulajdonosi és a piaci kapcsolatok összefonódása. A nagyobb hitelállománnyal rendelkező csoportokban (ahol a saját vagyonhoz viszonyítva legalább 50 százalék a hosszú és rövid lejáratú kötelezettségek aránya) 71 százalékos mutatót kapunk. Ez felhívja a figyelmet arra, hogy a hálózatokba rendeződő vállalatcsoportokban egy-egy társaság pénzügyi, illetve eredményességi mutatóinak értelmezése elválaszthatatlan a csoport többi cégének hasonló indikátoraitól.
Zárt érékesítési körök
Egy adott vállalat várható fejlődési perspektívái, illetve a magyar iparon belüli munkamegosztás jellege szempontjából szükséges annak tisztázása is, hogy a szállítói, illetve eladói viszonyokon keresztül az iparvállalatok csoportjai mennyire rendeződnek zárt körökbe, azaz mennyire egyazon típusú cégek szállítanak egymásnak.
A vezető exportőrök vizsgálata alapján a piaci partnerek (mint eladók és vevők) között a legszorosabb kapcsolat az azonos típusú cégek viszonylatában mutatható ki. Ha egy nagy exportáló szállítói közt jelentős szerepet játszanak külföldi tulajdonban lévő magyar társaságok, akkor az átlagosnál valószínűbb, hogy ezek nagy súllyal fognak szerepelni a vevők sorában is. Ugyanez mondható el a magyar tulajdonú magán-, illetve állami cégekre. Az eredményekből a külföldi társaságok – mint a nagy exportálók piaci partnerei – viszonylagos különállására következtethetünk.
A fentiek alapján nem irreleváns tehát a magyar vállalkozások körében különböző orientációjú, piaci hatókörű cégek elkülönült halmazairól beszélni. Ezek a – feltehetően ágazatokon is keresztülnyúló – csoportok hasonló nagyságú egységekből állnak, versenytársaik, vagy üzleti kapcsolataik hasonló cégekből tevődnek össze, s nagyjából piaci hatókörük is megegyezik. Másfelől megfigyelhető a cégek elkülönülése a fizetési fegyelemmel kapcsolatos magatartásban is, mégpedig „a hasonlóak vonzzák egymást” elve szerint.
E cégcsoportok rendező elvét kutatva meghatározó elemnek kell tekintenünk a külföldi tulajdont. A többségi külföldi kézben lévő társaságoknál az üzleti kapcsolatok minősége, a piaci hatókör nagysága és a fizetési fegyelem érvényesülése egyaránt számottevően eltér a többi cégétől.
A tárgyalt szegmentáltság korántsem jelent azonban zárt értékesítési köröket. Egy-egy cég üzleti kapcsolati hálója szerteágazó, s valamely vállalat egyszerre több csoport része is lehet, illetve hamar átkerülhet egyikből a másikba. A gazdasági átalakulás közepette talán éppen ez a mozgás a magyar vállalkozói szektor egyik meghatározó jellegzetessége. Olyan helyzetről van szó, amelyben – akár kényszerűségből, akár menedzseri elhatározás eredményeként – nemcsak a piaci kapcsolatok rendeződhetnek át hirtelen, de viszonylag gyorsan változik a cégek piaci orientációja, profilja és mérete is.
Az elkülönültséget vizsgálva három metszetben láthattunk nagyobb különbségeket; olyanokat, amelyek mentén viszonylag jól elkülöníthető cégcsoportokat határozhatunk meg. Ezek: a külföldi, illetve hazai tulajdon; a lokális, avagy azon túlmutató piaci hatókör; valamint a szoros beszállítói kapcsolat multinacionális cégekkel, illetve ennek hiánya. Ha a cégek piaci helyzetét, növekedését vagy magatartását vizsgáljuk, akkor minden előbb említett differenciáló ismérv számottevően különböző karakterű csoportot határoz meg. Egy további eltérést a fizetési fegyelemmel kapcsolatban láthatunk: igaz ugyan, hogy a többség kénytelen együtt élni azzal, hogy partnerei nagy valószínűséggel meg fogják szegni a fizetési fegyelmet, de ennek a jelenségnek a tömegessége csak a cégek egy kis csoportjára jellemző.
A vállalkozások növekedésére a fenti szegmentáló tényezők erőteljes hatást gyakorolnak. Az nem újdonság, hogy a külföldi tulajdonban lévők forgalombővülése jelentékenyebb volt 1997-ben, mint a többieké. Az viszont már igen, hogy ugyanez várható 1998-ban is, s a külföldi társaságok munkaerő iránti kereslete ugyancsak viszonylag erőteljes.
Jól megfigyelhető a piaci hatókör szerinti tagozódás is. Ebből a szempontból az a döntő, hogy a cég dominánsan a helyi piacokon ad-e el, vagy pedig vevői ennél tágabb területről származnak. A csak lokális piacokra szállítók esetében a létszám, továbbá az árbevétel elért és várható változása terén a növekedés jelei sokkal kisebb valószínűséggel mutatkoztak meg, illetve fognak megmutatkozni rövid távon, mint a másik csoportnál. Tudni kell ehhez, hogy a kizárólag helyi igényeket kielégítő vállalkozások adják a vállalkozói szektor közel egyharmadát, azaz nem elhanyagolható méretű csoportról van szó.
A multikkal való szoros beszállítói kapcsolat léte olyan cégeket határoz meg, amelyek növekedési valószínűségei jobbak a társaikénál. Ez a tény is alátámasztja a beszállítói kapcsolatok megerősítésének a gazdasági növekedés mértékére és tartósságára gyakorolt lehetséges közvetett és pozitív hatását.
(A szerző az MTA Közgazdaságtudományi Kutatóközpont tudományos főmunkatársa)
