Idén februárban hirdette meg az Európai Labdarúgó Szövetség (UEFA), hogy jelentkezni lehet a 2004-es EB rendezésére, majd az érdeklődő országoknak kiküldte a pályázati feltételeket tartalmazó 250 oldalas anyagot. Ebben április 30-áig szabott határidőt a jelentkezni kívánó nemzeti labdarúgó-szövetségeknek arra, hogy letegyék a szükséges kormánygaranciákat. Enélkül ugyanis „a táblához sem mehet” senki. A magyar kormány tehát április 29-ei határozatával a lehetséges utolsó pillanatban döntött az EB-pályázat támogatásáról és az ehhez szükséges – többek között pénzügyi – garanciák elvállalásáról. A Magyar Labdarúgó Szövetség (MLSZ) osztrák társszervezetével együtt a közhiedelemmel ellentétben még nem pályázott, hanem az így megerősített pályázati szándéklevelet tette le az UEFA asztalára. A részletes anyagokat szeptember 30-ig kell benyújtani, s azokról 1999 júliusában határoznak.
A magyar előkészítő munkát az Unió Labdarúgó EB Közalapítvány végzi, amelyre az MLSZ ruházta át ezeket a jogokat. Hasonló előzetes szervező bizottság Ausztriában is működik. A magyar projektigazgató, Szabó István arról tájékoztatott, hogy lapunk megjelenése idejére véglegessé válik, mely stadionok, milyen szerepet töltenének majd be a rendezvényen. Az első körben 11 pálya jelentkezett a mérkőzésekre, ezek közül ötöt választott ki a bizottság: a Népstadiont, az Üllői úti Fradi-pályát, valamint a győri, debreceni és székesfehérvári helyszínt. Június 30-áig eldől az is, hogy a pályázatban ezek közül melyik lesz a tartalékpálya. Az már ma is világos, hogy jelen állapotában egyik helyszín sem lenne alkalmas az UEFA-követelményeknek megfelelő meccsrendezésre; Szabó István megfogalmazása szerint szinte csak a vasbetont lehetne megtartani belőlük. Debrecenben és Székesfehérváron pedig teljesen új létesítményt kellene építeni. A projektigazgató 12,5 milliárd forintban határozta meg azt az összeget, amelyet az államnak kellene állnia a stadionrekonstrukciókból, illetve -építésekből. Ebben nincs benne a Népstadion újjáépítése, hiszen az 2002-ig az EB-től függetlenül lezajlik.
Az osztrákok sem állnak nálunk sokkal jobban, hiszen ott az Ernst Happel nevét viselő (korábban Prater) stadion az egyetlen létesítmény, amely kisebb változtatásokkal eleget tud tenni az UEFA-előírásoknak. A legnagyobb mérkőzések megrendezésére eleve csak ez és a Népstadion jöhet szóba, hiszen a pályázati előírás a nyitómeccsre és a döntőre minimum 50 ezer férőhelyes pályát követel meg, és az elődöntőkre meghatározott 40 ezres befogadóképességet is csupán ez a két helyszín képes teljesíteni. A többi magyar pálya tehát csak a 30 ezres limitet előíró selejtezőknél van versenyben. Egyébiránt nekünk 15 mérkőzés jutna, míg az osztrákoknak eggyel – a döntővel – több.
Nagyon azonban még nem érdemes osztani-szorozni, hiszen a rendezés joga még távolról sincs a tarsolyunkban. Az előzetes érdeklődők közül ugyan Svájc már visszalépett, azonban ellenfélnek éppen elég lesz Portugália és Spanyolország is. Ha csupán az utóbbit nézzük, akkor is van mitől tartani. Mivel a rendező ország válogatottja automatikusan tagja a 16-os döntőnek, az UEFA szemében nem mindegy, hogy milyen erős csapat kerül be ebbe a körbe. Annak rossz szereplése, korai kiesése ugyanis csökkentheti az érdeklődést – és így a bevételt is. Válogatottunk mégoly lendületes fejlődése esetén is nehezen feltételezhető, hogy e téren mi a spanyolok elé kerülhetnénk az UEFA listáján. Ez igaz az osztrákokra is, dacára annak, hogy ők most ott lesznek a franciaországi VB-n. Ez a rendezési kooperáció tehát finoman szólva is Európa középcsapatai számára biztosítana részvételi jogot.
Szabó István nem látja ilyen rossznak a helyzetünket. Mint mondja, a döntésnél kis súllyal esik a latba a rendező szövetség válogatottjának erőssége; meghatározónak a várható nézőszám és az ebből elérhető jegybevétel ígérkezik. Sajnos ebben sem állunk jobban, hiszen a spanyoloknak megfelelő és nagy stadionjaik vannak, míg nekünk építeni kell, és a lehetséges nézőszám még így sem éri el az ottanit.
Némi túlzással azt lehet mondani, hogy a magyar-osztrák ajánlat legnagyobb erénye a viszonylagos gyengesége. Ennek azonban már futball-diplomáciai okai lehetnek. Az ugyanis az UEFA számára is nyilvánvaló, hogy az európai labdarúgópiac egyre jobban koncentrálódik, aminek eredményeként reális veszélye van annak, hogy a magas nézőszámú és színvonalú meccsek néhány éven belül féltucat országra szűkülnek le. Ez azonban a kontinentális szövetségnek sem érdeke, éppen ellenkezőleg: inkább azt kellene elérnie, hogy szélesítse ezt a bázist. Ehhez elengedhetetlenül szükségesek a jó stadionok és a nagy rendezvények, amelyek húzóerőt jelenthetnek a helyi csapatoknak is. A ma a foci perifériájának számító Ausztria és Magyarország a rendezés révén 7 új stadiont kapna, amelyek felépítésére, illetve rendbehozatalára az állam EB híján alighanem egyik helyen sem vállalkozna. Ez a mi adunk, aminek értékét nagyban befolyásolhatják az UEFA belső változásai. Ha ugyanis a jelenlegi elnök elnyeri a világszövetség, a FIFA elnöki tisztét, akkor az utódjaként szóba került jelöltek (illetve az azokat delegáló országok) eltérő módon támogathatják a mi rendezésünket. Konkrétan: amennyiben a „latin lobby” képviselőjének kezébe kerül az irányítás, az a színfalak mögé látók szerint egyértelműen csökkenti az esélyeinket.
Ha viszont mégis megkapnánk az EB-rendezés jogát, akkor az előkészítők szerint már nem buknánk bele. Szabó István úgy látja: már az előző, angliai EB-n is tisztán látszott, hogy a bevételek jobban nőnek, mint a kiadások, így önmagában a szervezés is biztosan nyereséges lenne. Szerinte a jegyekből 16 milliárd forint bevétel valószínűsíthető. A szervezőbizottság 700 ezer látogatót prognosztizál, továbbá azt, hogy a meccsek teltházasak lennének, mivel ide azon közép- és kelet-európai országok drukkerei is eljöhetnének, akiknek egy angliai vagy a most következő belga-holland EB-re nincs pénze.
A jegybevételből rájuk eső részen túl a szervezők még kalkulálhatnak az UEFA kasszájába a kereskedelmi, reklám- és közvetítési jogokból befolyó pénzek egy részével, s mindazon jogok értékesítésével is, amelyekre az európai szövetség nem teszi rá a kezét – így például a stadionokat nem érintő reklámfelületek eladásával, a szervezés szponzoráltatásával, az EB-hez kapcsolódó események (például előtorna) bevételeivel.
Persze itt is felmerülnek a sohasem számszerűsíthető, de kétségtelenül nem elhanyagolható olyan bevételek, amelyek a rendezvény kapcsán az üzleti szférában és közvetetten a költségvetésben jelennek meg. Ilyen lehet a turisztikai haszon, amihez viszont elegendő szálláshely kell a tízezrével idecsődülő szurkolóknak. Ezek meglétével kapcsolatos kételyeinket Szabó István nem osztotta. Szerinte Budapest mellett Debrecen és környéke nagyjából már most fogadni tudná a vendégeket, míg a többi helyszínen az elkövetkezőkben megvalósuló szállodafejlesztések teremtik meg ennek a feltételeit. A turistaköltésekből származó bevétel a legutóbbi angliai EB-n 33,4 milliárd forintnak megfelelő összeget tett ki, a 2000. évi rendezvény szervezői pedig már 40 milliárdra számítanak, így a magyar tervek is 20 milliárdra taksálják a mi „térfelünkön” elköltendő forintokat.
Tervezni persze könnyű. Igaz, a franciaországi VB szervezői is ezzel kezdték, de számukra napokon belül eljön az igazság pillanata. Franciaországban május végére minden készen állt ahhoz, hogy zökkenőmentesen lebonyolítsák a XVI. Labdarúgó Világbajnokságot. A Mondial ’98 előkészületei az első kapavágástól tervszerűen folytak, és a jelek szerint porszem csak a rendezőktől kívülálló okokból kerülhet a jól működő gépezetbe. Ez a lehetőség azonban korántsem kizárható: a sztrájkkal fenyegetőző Air France-pilóták és közúti fuvarozók az elmúlt 5,5 év munkájának eredményeihez keserű pirulákat adagolhatnak. Legkevesebb 800 ezer külföldi vendégre számítanak a VB-re, amelynek egy hónapon át 10 francia város ad otthont. A mérkőzéseket 2,5 milliónyian nézhetik meg, közöttük mintegy 9 ezer újságíró.
A rendezvény költségvetése impozáns, összesen 9,4 milliárd francia frankot tesz ki; ebből 6,5 milliárdot fordítottak az infrastruktúra felújítására, fejlesztésére. Az összes kiadás 57 százalékát finanszírozzák különböző állami forrásokból, 43 százalékot pedig magánerőből (lásd a grafikont). Az új nemzeti stadion, a 80 ezer férőhelyes Saint-Denis-i Stade de France megépítése 2,6 milliárd frankot emésztett fel. A beruházást sikertörténetként kezelik, mert az építők belül tudtak maradni az eredeti költségvetésen, s nem utolsósorban határidőre, 1997. november végre el is készültek a munkával. A költségek 47 százalékát az állam állta, 53 százalékot pedig a Stade de France-konzorcium tagjai (a Bouygues, a GTM Entrepose és az SGE) adtak össze (ebből 800 milliót hitelből fedeztek). A Mondial szervezőbizottsága (Comité Francais d’Organisation – CFO) 30 millió frankért bérli a világbajnokságra a Stade de France-t. A többi 9 stadiont 66 és 392 millió frank közötti összegért újították fel. A 10 aréna összesen 375 ezer embert képes befogadni; az átalakítások előtt 370 ezer volt férőhelyeik együttes száma.
A korszerűsítési munkálatokat is kivétel nélkül határidőre fejezték be, s a költségek is megfeleltek az előirányzottnak. Egyébként a Mondial szervezésére általában jellemző volt a tervszerűség, kisebb botrányt csak a jegyek elosztása körül robbant ki. Az előkészületeket jó időben elkezdték, a szervezőbizottság Fernand Sastre és Michel Platini társelnökökkel az élen már 1992. november 10-én felállt, s szinte azonnal el is kezdődött az érdemi munka. A bevételek a vártnál jóval kedvezőbben alakultak, 1997 novemberére már 23 százalékkal meghaladták az eredeti elképzeléseket. Marketingből 897 millió frank (plusz 3 százalék), a közvetlen jegyeladásból 679 millió (a várthoz képest plusz 13 százalék), míg a vállalatok számára értékesített speciális bérletekből (Selection France 98) 759 millió frank (plusz 73 százalék) folyt be. A lehetőséggel több mint másfélezer cég élt. Ennek köszönhetően új, nagyvonalúbb, összesen 2,42 milliárd frankos költségvetés született, amelyben az 1,98 milliárdra tervezett kiadások 14 százalékát, 209 millió frankot rendkívüli költségekre különítettek el.
A Mondial 98-ra már május elején mind a 2,5 millió jegy elkelt. Ebből 170 ezret értékesítettek telefonos rendszerben a többi uniós tagállam polgárainak. A legolcsóbb hely ára nem éri el a 150 francia frankot (5400 forint), a legdrágább 2950 frankba kerül. A jegyek felét 250 frank alatti áron adták el. Összesen 750 szállodában mintegy 30 ezer szobás „poollal” áll a vendégek rendelkezésére az Accor szállodalánc, amely már jó előre garantálta, hogy az árak csak 25 százalékkal lesznek magasabbak a normál 1996-os tarifánál. A stadionokban összesen 1500 ponton árusítanak majd élelmiszert, italokat. Hogy visszaélés ne történhessen, „egyenkosztot” kínálhatnak csak, azt pedig szigorúan kötött árakon.
A helyszínen szurkolók mellett becslések szerint a tévéközvetítéseknek 37 milliárd nézője lesz (e kumulált adat az atlantai nézőszám duplája). A televíziós közvetítés joga már 1987-ben elkelt, és minden bizonnyal ez az utolsó nagy nemzetközi sportrendezvény, amelyért még racionális árat fizettek. Akkor öt nagy társaság összesen 223,7 millió dollárért vette meg a FIFA-tól az 1990-es, az 1994-es és az 1998-as világbajnokságok közvetítési jogát: az UER Európára, az OTI Latin-Amerikára, az ABU Ázsiára, az ASBU az arab államokra, végül az URTNA Afrikára. Ezen belül a francia rendezvény mintegy 92 millió dollárt ért. A FIFA egyébként összesen 300 millió dolláros nyereséget remél a ’98-as VB-től. Ami a televíziós jogdíjat illeti, a fenti összeg a soron következő világversenyek árának tükrében ugyancsak szerénynek minősíthető. A svájci Sporis holding – Leo Kirch vállalkozása – 1996-ban több mint 1,9 milliárd dollárt fizetett a 2002-es japán, valamint a 2006-os dél-koreai VB közvetítési jogáért. A 2004-es és a 2008-as nyári olimpiák ennél is magasabb áron, 2,3 milliárd dollárért keltek el; a vevő az NBC volt.
Ezek a bődületes pénzek persze érthetően vonzóak lehetnek az osztrák és magyar labdarúgó szövetségek számára is. Azonban ilyen összegek mellett annak a veszélye is nagyobb, hogy a nagyok nem engednek kispályás játékosokat a gyepre. Az EB-rendezés elnyerése nélkül viszont távoli álomnak tűnik csak, hogy a hazai szurkolók legalább négy stadionban európai körülmények között nézhessék a focit.
