Huszonhárom ország csökkentette az egymás exportjára kirótt vámokat 1948-ban, az Általános Vámtarifa- és Kereskedelmi Egyezmény (GATT) keretében. A napóleoni idők óta ez volt az első többoldalú megállapodás, amely a kereskedelmi akadályok lebontását célozta. A szervezet azóta számos ezt szolgáló egyezményt léptetett életbe. Ma az átlagos vámtarifa csupán egytizede annak, ami az induláskor kimutatható volt.
A szervezet eddig nyolc, esetenként évekig is eltartó forduló keretében folytatott nemzetközi kereskedelmi tárgyalásokat. A legutolsó, az 1993-ban lezárt úgynevezett Uruguay-forduló volt egyúttal a legeredményesebb is. A tárgyaló delegációk meg tudtak állapodni a szolgáltatások kereskedelmére, valamint a szellemi termékek – szabadalmak, szoftverek – védelmére vonatkozó szabályokban. Ezek a kérdések korábban kívül estek a GATT hatáskörén.
Az Uruguay-forduló másik sikere a WTO 1995-ös megalapítása volt. A laza struktúrájú előddel ellentétben ezt olyan állandó szervezetként hozták létre, amelynek sokkal nagyobb hatásköre van a kereskedelmi viták rendezésében. Korábban a szabályokat megsértő bármelyik tag figyelmen kívül hagyhatta a szervezet elmarasztaló határozatát. Ezzel szemben az új intézmény döntőbíróságának ítéletét nem lehet megvétózni. A bűnösnek talált országnak változtatnia kell módszerein, vagy kártérítést kell fizetnie; ha egyiket sem teszi meg, szankciók várnak rá. A gyors igazságszolgáltatás lehetősége meggyőzte a kormányokat, hogy kereskedelmi vitáikat célszerűbb a WTO elé vinniük, semmint hogy kétoldalú megtorlásokba bonyolódjanak.
Mára a szervezet taglétszáma 132-re bővült, s több mint 30 ország vár a csatlakozásra, köztük Kína és Oroszország. Eközben látványosan fejlődik a világkereskedelem; tavaly az áruforgalom 9,5 százalékkal nőtt, háromszor olyan gyorsan, mint a termelés. Az idén a kelet-ázsiai válság némileg lelassítja majd az ütemet, de az árucsere-kereskedelem növekedése várhatóan így is meghaladja a termelés bővülését.
Nem igazolódtak be azok a félelmek, hogy az Uruguay-forduló után a kereskedelem liberalizálásának folyamata leblokkol. Tavaly megszülettek az „új szektorokra” vonatkozó megállapodások, amelyek a távközlésben, a pénzügyi szolgáltatásokban és az informatikában csökkentik a kereskedelmi akadályokat. Ezek a szerződések három okból fontosak. Egyrészt lényegesen kitágult az a kereskedelmi volumen, amelyre a WTO szabályai és vitarendezési eljárásai vonatkoznak. Ez önmagában nagyobb hatást gyakorolhat a szervezeten belüli kereskedelemre, mint az egész Uruguay-forduló. A protekcionizmus – azonban – még ma is mindennapos jelenség. A textiliparban és a mezőgazdaságban továbbra is magasak a vámok, és csak lassan törlik el az importkvótákat. Nem sikerült haladást elérni olyan területeken mint a szállítás vagy a külföldi munkavállalók foglalkoztatási esélyei. A piacok megnyitását az Egyesült Államok és az Európai Unió elvben szorgalmazza ugyan, egyúttal azonban támadható módon védi gazdasága egyes szektorait. Az Economist legújabb WTO-tanulmánya szerint paradox módon bizonyos fokig maga a globalizáció gerjeszti a protekcionizmust: számos gazdag ország attól fél, hogy a sokkal szegényebbekkel folytatott szabad kereskedelem veszélyezteti a munkahelyeket. Általában is széles körben terjed az az álláspont, hogy a liberalizált kereskedelem csak akkor kívánatos, ha hasonló bérszínvonallal rendelkező országok között folyik.
Ilyen körülmények között a WTO-ra több hatalmas kihívás vár. Az első, hogy tovább kell csökkenteni az árukereskedelemre vonatkozó vámokat. Az átlagtarifák ugyan egyenletesen csökkennek, de még a legnyitottabb gazdaságok is komoly akadályokat építenek: az Egyesült Államok például 14,6 százalékot – az átlagvám ötszörösét – vet ki a ruházati cikkek importjára.
A csökkentést leginkább a mezőgazdaság terén ellenzik, noha egyes elemzők szerint az agrártermékekre vonatkozó vámok és egyéb akadályok 40 százalékos átlagszintje hatalmas értékek megsemmisítésével járó torzulásokat okoz. A nemzetközi agrártárgyalások új fordulóját 1999-re tervezik. A következő feladat a szolgáltatások kereskedelmének új típusú rendezése, hiszen ezen a téren gyorsabb a bővülés, mint az árukereskedelemben; ez ügyben 2000-ben kezdenek el újra tárgyalni.
A WTO-nak azt is el kell döntenie, hogy mennyire avatkozik be olyan ezoterikusabb témákba, mint a monopóliumellenes szabályok, a külföldi befektetések korlátozása, a munkavállalói jogok és a környezetvédelem. Ezek igen összetett és különösen vitatott kérdések, s a szervezet felvetésükkel olyan területekre hatolna be, amelyeket a kormányok belügyüknek tekintenek.
Az is éles viták tárgya, hogy foglalkozzanak-e a kereskedelem és az invesztíciók kapcsolatával. Eddig a világszervezet keveset tett a témában, csupán néhány befektetési szabályt hozott. A leggazdagabb tagok úgy döntöttek, hogy az OECD égisze alatt maguk kötnek külön befektetési megállapodást Párizsban. A tervezett Multilaterális Befektetési Egyezmény azonban egyelőre belefulladt a vitákba: nem sikerült eldönteni, hogy belefoglaljanak-e például olyan „stratégiai” ágazatokat, mint a műsorszórás (Washington szeretné, Párizs hevesen ellenzi). A kizárt fejlődő országok és a környezetvédő csoportok azért is bírálják a tervezett egyezményt, mert az szerintük túlságosan kedvez a multiknak.
A legfogósabb új kérdéseket azonban a munkaügyi normák és a környezet jelentik. A WTO ezeket a problémákat nem hagyhatja figyelmen kívül, ám nehéz lesz olyan működőképes nemzetközi szabályokat kidolgozni, amelyek nem válnak egyben a kereskedelem korlátozásának eszközévé.
Új tagok felvételével ezek az ügyek még bonyolultabbá válnak. A legvitatottabb jelölt Kína. A világ második legnagyobb gazdasága és tizedik legnagyobb exportőre nélkül a WTO nem hivatkozhat igazán nemzetközi státusára. A szervezet eredetileg a genfi csúcstalálkozó végén akarta volna felvenni Kínát, de erre a lépésre most már csak valószínűleg 1999 végén kerül sor. A gyors belépésben reménykedő kínaiak az általuk meghozott engedményekre hivatkoznak: például arra, hogy 1996 óta a hamisított termékeket előállító gyárak közül 54-et bezártak, s megígérték, hogy „néhány” év alatt megszüntetik az exporttámogatásokat és az importkvótákat. A gazdag országok erre azt felelik, hogy a csatlakozás előtt Kínának csökkentenie kell a vámokat, fel kell szabadítania a szolgáltatások kereskedelmét és meg kell reformálnia a vámengedélyeztetés szabályozását.
Az Economist szerint a WTO-ra váró feladatok két potenciális veszélyt rejtenek. Az első a regionális kereskedelmi megállapodások elterjedése, amelyeknek száma egyre emelkedik: 1990-ben 25 ilyen megállapodás volt, ma pedig több mint 90 (a legjelentősebb ezek közül az Európai Unió és a NAFTA). Komoly viták folynak arról, hogy ezek valóban a kereskedelmi akadályok lebontását szolgálják.-e Annyi tény, hogy a most érvényben lévők eddig növelték a kereskedelmi forgalmat, s egyik sem fogadott el olyan szabályokat, amelyek – legalábbis nyíltan – ellentmondanának a WTO normáinak.
A valóságban azonban a veszély mégis reális. A regionális megállapodások eltéríthetik a kereskedelmet; az aláíró tagországok hajlamosabbak a saját csoportjukba tartozó államokból importálni, mint az esetleg olcsóbb, de kívül eső piacokról. A másik veszély, hogy a regionális csoportok egymás közötti akadályokat is emelhetnek, nagyobb protekcionista blokkokat hozva létre.
