A nem piaci alapon működtetett, bankokra építő – tehát a tőkepiacoknak teret alig engedő – pénzügyek kétségkívül pozitív szerepet játszottak abban, hogy az ötvenes-hatvanas évek japán gazdasági csodája megvalósuljon. A források irányított gyűjtése és adminisztratív úton történő allokálása, a bankok működését korlátozó megannyi szabály segítette a gyors növekedést, a rövid idő alatt lezajló radikális struktúraváltást, modernizációt. Miután a gazdaság hosszú időn keresztül komolyabb visszaesésektől mentesen egyre erősítette pozícióit a világgazdaságban, keveseknek jutott eszébe a japán modell összetevőit, köztük a bankrendszert kritizálni. Sőt, a nyolcvanas évek második felében, amikor az ország sikerrel lépett túl a jen drasztikus felértékeléséből eredő sokkon, s néhány évig látványos gazdagodást produkált, az önbizalom a tetőfokára hágott. Hogyan is formálódhatott volna olyan politikai erő, amely akart vagy mert volna változtatni a „nyertes felálláson”? A buborékgazdaság aztán 1991-ben kipukkadt, s immár a hetedik szűk esztendő is elérkezett az egykor gazdasági szuperhatalomnak titulált országba. A nyolcadik év pedig még rosszabb lesz: idáig csak stagnált a gazdaság, de az idén már nagyon valószínű, hogy mínuszba vált a GDP növekedése.
