Első fokon kilenc évi börtönbüntetésre ítélte a bíróság a juhászbojtárból lett akasztói nagyvállalkozót. A közszolgálati és kereskedelmi televíziós csatornák hírműsorai vezető hírként számoltak be az esetről, s láthattuk, hogy közrendünk őrei az ítélethirdetést követően miként verik tüstént bilincsbe korunk Rózsa Sándorát.
Köznapi olvasóként itt meg is állhatnánk, hisz a közeljövőben aligha van esélyünk arra, hogy mi is megvegyük az Utolsó vacsorát, s emiatt esetleg hasonló kálváriától kelljen tartanunk. Az elit marakodik – mondhatnánk. Ám, ha társadalomkutatóként próbáljuk elemezni e hírt, s visszahelyezni jelenkori társadalmunk “szövetébe”, akkor meglepő következtetésekre juthatunk a gazdasági elitben dúló küzdelmekről.
A rendszerváltás kezdete óta a magyar, illetve a közép- és kelet-európai átalakulást kutatók egyik legfőbb kérdése az volt, hogy a kialakulóban levő kapitalista rendszerben kiknek sikerül tőketulajdonosi pozíciót szerezniük. Sokan azt gondolták, hogy az új elit a volt nómenklatúra soraiból rekrutálódik, hisz a tulajdonszerzési játszmákban a régi rend alatt felhalmozott kapcsolati tőke kulcsfontosságú lehet. Mások inkább úgy vélték: azok a technokraták jutnak majd nagytulajdonosi pozícióba, akik szaktudásuk révén a nyolcvanas évek második felére a kormányzat, a párt és a gazdaság vezérkarának másodvonalába küzdötték fel magukat. Megint mások az elmúlt évtized kisvállalkozóira osztották volna a főszerepet a magyar burzsoázia létrejöttének balzaci regényfolyamában.
Az első hipotézisek felállítása óta eltelt néhány év, s mára a hazai társadalomkutatás elegendő információt gyűjtött össze ahhoz, hogy megítélje, valójában mennyire helytállóak ezek a feltételezések. Három tény érdemel itt említést. Egyrészt az, hogy a vállalatok tőketulajdonosi szerkezete meglehetősen összetett, s a csúcsvezetők csak a legnagyobb forgalmú cégek negyedében birtokolnak meghatározó tulajdonrészt. Másrészt, a nagytőkések és vezető menedzserek rétege sem egynemű; e pozíciókhoz több út vezetett: a korábban említett három fő irányból, meg hát a rendszerváltás időszakában – friss diplomával – a Dimitrov/Fővám térről. Harmadrészt, a legújabb vizsgálatok eredményei szerint a honi céghálózatokban a bankok, bankvezérek, valamint a politikusok – kormánypártiak és ellenzékiek – játsszák az integrátori (s egyben mintaadó) szerepet, vagyis a tartósan és szorosan együttműködő nagyvállalatok igazgatótanácsai között ők teremtenek kapcsolódást.
A magyar gazdasági elit tehát heterogén társadalmi hátterű képződmény, s ebből fakadóan eltérő gazdasági, kulturális és kapcsolati tőkékkel bíró emberekből áll. Tudjuk, hogy e körbe alapvetően kétféle módon lehetett bejutni: a magánosításba bekapcsolódva (beleértve a multinacionális cégek hazai, “zöldmezős” megjelenését is, amely alapvetően hasonló logikát követett), illetve az informális, vagy feketegazdaságban működve. A hazai társadalomkutatók elsősorban a privatizációt és a következményeként előálló helyzetet vizsgálták (erre egyébként az adatvédelmi szabályok szigorodása miatt egyre kevesebb a lehetőség), míg az informális gazdaság működéséről, s leginkább az ott kínálkozó karrierlehetőségekről alig rendelkezünk adatokkal. Bizonyos momentumok a gazdaság e két szférájának jelentős fokú szétválását mutatják, s így feltételezhető, hogy az egyik “világban” érvényes kapcsolatok, szaktudás és gazdasági tulajdon nehezen konvertálható át a másikba. Ugyanakkor számos jel utal arra, hogy az informális gazdaságban felemelkedettek egy része be kíván kapcsolódni a formális szféra vérkeringésébe. A mostani választásoknál már számos helyen találunk a képviselőjelöltek soraiban nagyvállalkozókat, de a magyar sportegyesületek, gazdasági kamarák vezetőségében is szép számmal akadnak ilyenek. Mindez persze logikus is: ha a kifelé zárt nagyvállalati hálózatok vezetőségének befolyásos pozícióiba eljutni nem is lehet, az integrációnak, s ezzel a befolyásszerzésnek más – elsősorban politikai, illetve ahhoz kapcsolódó – útjait kell kialakítani.
A hajdani juhászbojtár esete azt mutatja, hogy a jelenkori gazdasági elit két frakciójának egymáshoz csiszolódása még korántsem fejeződött be. Egyelőre túlsúlyban vannak azok az elemek, amelyek inkább elválasztanak, semmint összekötnek. De a hidakat már ácsolják, ha a fakopácsolásban néha fel is hangzik még a bilincs kattanása.
(A szerző az MTA Politikai Tudományok Intézete tudományos munkatársa)
