Diplomatikusa de egyértelműen fogalmaz az az üzenet amelyet az OECD a nem tag Romániának küldött: a kormány által bejelentett ambiciózus reformcsomag egyetlen értelmét az adja, ha az megteremti a tartós növekedés alapjait. Jóllehet ez egy „második átalakulási sokkot” okoz, a program lelassításának vagy az attól való eltérésnek a költségei magasabbak lennének, mint a folytatásé. Ez a tanács annál is sürgősebb, mert az utóbbi hónapokban Romániában egy terméketlen, egyre intenzívebbé váló koalíciós vita felemészteni látszik a kormánypártok energiájának legnagyobb részét.
Az OECD jelentés megsemmisítő bírálatot gyakorol az 1990-96-os években a hatalom akkori birtokosai által folytatott gradualizmus felett. Az export által felhajtott kezdeti növekedést nem lehetett fenntartani, mivel az nagyrészt a változatlan szerkezetű nehéziparra épült, amely viszont aránytalanul növekvő energia- és nyersanyagimportra volt utalva. A törés 1996-ban következett be, amikor a kivitel (igaz egyebek között a nyugat-európai ingadozó keresletnövekedés következtében) visszaesett, és a kormány a választásokra való tekintettel mesterségesen ösztönözni próbálta a belföldi keresletet. Az eredmény egy inflációs lökés és egy kényszerdeficit volt. Miközben a folyó fizetési mérlegben a GDP 7,2 százalékát kitevő hiány tátongott, az államháztartásban – többszörösen elrejtve – ugyancsak hatalmas volt a lyuk. A hivatalos deficit 1996-ban a GDP 3,9 százalékára nőtt, a kvázi-költségvetési hiányokkal (köztük a mezőgazdaságnak nyújtott puha hitelek jegybanki refinanszírozásával) együtt azonban elérte a 6,5 százalékot. Ha ehhez még hozzászámítjuk az 1997. évre elhalasztott fizetéseket is, akkor a hiány két éve 8,4 százalékot (ezzel szemben tavaly már csak 3,5 százalékot) tett ki. Az összes egyéb könyvelési trükköt is figyelembe véve az 1996. évi teljes állami deficit valójában a GDP 12 százaléka fölött volt.
Erre a sötét örökségre tekintettel jelentett be az 1996. novemberi választások után megalakult Ciorbea-kormány egy átfogó „sokkterápiát”, amely a költségvetési politika stabilizálásától az árak és árfolyamok liberalizálásán és a támogatások leépítésén keresztül a veszteséges állami üzemek privatizálásáig vagy felszámolásáig terjed. A párizsi szakértők jelentősnek és nagyvonalúnak nevezik a programot, végrehajtásának első évét azonban óvatosan kommentálják. Így rámutatnak, hogy az infláció havi üteme az ár- és árfolyam-liberalizálás által okozott 1997. márciusi 30,7 százalékról gyorsan csökkent, azonban a pénzpolitika korai fellazítása, valamint a további árkorrekciók és bér-indexálás miatt októberben ismét 6,5 százalékra emelkedett.
Tartózkodóan fogalmazott előrejelzésében a szervezet, és úgy véli: a stabilizációs program fenntartása és tényleges szerkezeti reformok esetén Románia 1998-99-ben esetleg visszatérhet a pozitív növekedési rátákhoz. A jelenlegi prognózisok bizonytalanságának egyik indokát éppen a kormány habozása adja.
Az OECD abból indul ki, hogy a fogyasztói árak éves emelkedését 1998 végére 25 százalékra lehetne csökkenteni, a szüntelen koalíciós csatákra kényszerített kormány mégis csak 37 százalékra való mérséklésre mert vállalkozni. Tavaly a tervezett privatizációnak csak mintegy felét realizálták húzza alá a jelentés, amely másfelől üdvözli a hatóságok és hatáskörök összevonását az új privatizációs minisztérium égisze alatt, s ajánlja a kisebb vállalatokra vonatkozó magánosítási döntések decentralizálását. Az 1996 végi – s lényegében máig változatlan – mutatók szerint a bankrendszert négy állami nagybank 60-76 százalékban dominálja. Tevékenységüket az OECD gyengének értékeli, mivel az elmúlt év közepén az összes kihelyezett hitelnek több mint fele kétes vagy behajthatatlan volt. A külföldi stratégiai befektetőktől várt tőke- és knowhow-hozzájárulás megszerzése érdekében az elemzők erősen támogatják a kormány szándékát: az állami bankok idéntől kezdődő eladását a nemzetközi piacon.
