Egészen mostanáig Olaszországnak egy sereg, a többi tagállaménál jóval súlyosabb problémája volt. A lírát 1992-ben kizárták az európai árfolyam-mechanizmusból; ellenőrizhetetlennek tűnt a költségvetési deficit; nagyszabású tüntetések zajlottak a kormány államháztartási politikája, a nyugdíjreform ellen. A Silvio Berlusconi kormányát követő Prodi-kabinet hivatali ideje alatt azonban megváltozott a gazdaság. A magyarázat részben az ország határain kívüli eseményekben rejlik. A tagsági esélyeket javította, hogy Párizsban Lionel Jospin kormánya „puhább euró” mellett szállt síkra. A franciák egyértelműen azt szeretnék, hogy az újonnan létrehozott Európai Központi Bankban Párizs oldalán Róma ellensúlyt képezzen Németországgal szemben. Jospinék gyaníthatóan félnek a szomszéd kihagyásának következményeitől is: az olaszok a leértékelés – kívülről tovább alkalmazható – fegyverével az ő kárukra bővíthetnék exportjukat. Ezeket a tényezőket még az olasz politikai eliten belül is elismerik.
Franciaország szándékából azonban – amelyet ma már a német kormány is támogat – nem lett volna semmi, ha Prodi és szövetségesei nem hajtottak volna végre figyelemreméltó fordulatot az államháztartás terén. 1996 végén a költségvetési hiány a GDP 6,7 százaléka volt, a nagy EU-országok közül a legmagasabb, és több mint kétszerese a maastrichti kritériumnak. Az 1997-es adat ugyanakkor már 3 százalék körüli. Emellett tavaly az éves infláció harminc éve nem tapasztalt alacsony szinten állt: mindössze 1,9 százalék volt, fele az előző évinek.
Mindez azonban nem teljesen oszlatta el az európai politikusok és jegybankok fenntartásait. Az aggodalmat elsősorban az államadósság okozza, amelynek a GDP 122 százalékát kitevő szintje kétszerese az elvártnak, értékében pedig a legnagyobb az euró-térségben. Gerrit Zalm, holland pénzügyminiszter nemrégiben arra célzott, hogy Olaszország csatlakozása esetén lemond posztjáról. Klaus-Dieter Kuehbacher, a Bundesbank tanácsának tagja pedig kijelentette, hogy az adósságállomány miatt ezt az országot „sokkal szigorúbban kell elbírálni”, mint a többi jelöltet. Májusig, a tagok kiválasztására vonatkozó végső döntésig, szerte Európában gyakran fognak még elhangozni ehhez hasonló megjegyzések.
Mindazonáltal az olasz pénzügyek továbbra is létező problémái nem bontották meg azt a francia-német konszenzust, hogy a lírának be kell kerülnie az első hullámba. Egy dolog azonban bejutni, s megint más ott maradni. Két nagy kérdés van. Az egyik, hogy milyen gyorsan sikerül olyan szintre csökkenteni az adósságot, hogy az már ne jelentsen problémát az államháztartás számára. A másik: mikorra tudja a Prodi-kormány úgy megreformálni a nem hatékonyan működő magánszektort és a merev munkaerőpiacot, hogy az ország ellen tudjon állni a – fokozottabb versenyt jelentő euró-térségben jelentkező – külső gazdasági sokkoknak.
A komolyabb gond az államadósság. Ha az ország belép a pénzügyi unióba, akkor csökkennek a kamatlábak, tehát kevesebb lesz az éves adósságtörlesztés. Fennáll azonban a veszélye annak, hogy ha az adósságot nem faragják le gyorsan, Olaszország számára később kockázatot jelent a rövid lejáratú kamatlábak hirtelen emelkedése. Az ugyanis növeli az adósságtörlesztést, s megnehezíti az éves költségvetésnek az EU stabilizációs paktumának feltételeivel összhangban lévő teljesítését. (Egyes számítások szerint az adósságszolgálat költsége a rövid távú ráták minden 0,5 százalékpontnyi emelkedésével átlagosan a GDP 0,6 százalékával nőne.)
Az államadósság gyors csökkentése azért is lényeges, mert a nyugdíjfizetési kötelezettségek rohamosan emelkednek majd a következő évezred második évtizedében, amikor a „baby boom” generáció nyugdíjba vonul. Az olasz kincstár adatai szerint az eddig bevezetett reformok segítségével a nyugdíjkiadásokat 2007-ig a GDP 14,5 százalékán lehet tartani (ez az EU-átlag kétszerese), azt követően viszont ez az arány 15,8 százalékra kúszik majd fel.
Az aggodalmak eloszlatása érdekében Carlo Azeglio Ciampi pénzügyminiszter egy olyan tervet tett közzé, amely állítása szerint az adósságarányt 2009-re a felére, a GDP 60 százalékára vinné le. Az ehhez szükséges célszámok igencsak nagyra törőek: a koncepció azt feltételezi, hogy a GDP nominál értékben évi 4,5 százalékkal nő, a kamatterhek nélküli primer költségvetési többlet pedig 5,5 százalék lesz.
A másik nagy kérdés, hogy az olasz magánszféra nem hatékony részei tudnak-e annyit fejlődni, hogy versenyképesek legyenek az egységes valuta térségében. Egyes szektorokban – bank, pénzügyek és néhány ipari ágazat – a termelékenység olyan alacsony, a túlfoglalkoztatottság pedig olyan súlyos, hogy rövid távú sokkok hatására a munkanélküliség drámaian emelkedhet. Aggodalomra ad okot az is, hogy délen stabilan magas a munkanélküliség, északon viszont sok vállalat nem tudja betölteni üres helyeit.
A Prodi-kormány láthatóan mindent meg akar tenni a probléma megoldása érdekében, ám eközben óhatatlanul beleütközik a szakszervezetekbe. A kabinet hónapok óta szeretné elérni, hogy az érdekképviseletek fogadják el a bankszektor létszámának 40 ezres mérséklését; megállapodás még nem született. Hasonló próbálkozások zajlanak az állami – és évi 4 ezer milliárd líra veszteséget termelő – vasút karcsúsítása érdekében, szintén eredménytelenül. A kormányfő nemrégiben bejelentette a béklyóba kötött kiskereskedelmi szektor deregulációját, ám ebben a kérdésben is ellenállásba ütközött.
Az euró-esély tehát megnőtt, ám ma még ismeretlen nagyságú árat kell majd fizetni érte. És nemcsak euróban.
