Csupán egyetlen esztendőben, 1989-ben – az akkori Nyugat-Németországra és Nyugat-Berlinre vonatkozóan – jegyeztek fel a múlt évinél nagyobb kiviteli többletet a wiesbadeni Szövetségi Statisztikai Hivatalban. Tavaly az 1990 októbere óta tizenhat tartományból álló szövetségi köztársaság exportja 12,5 százalékkal, 887,3 milliárd márkára, míg a behozatal 10,9 százalékkal, 765,6 milliárd márkára növekedett. Ezzel egyidejűleg az egy évvel korábbinak a felére, 10,1 milliárd márkára csökkent az ország fizetésimérleg-hiánya is.
Látványos exportbővülés
A kivitel megugrása részint a világgazdasági konjunktúrának, részint a márka leértékelődésének köszönhető, amelynek nyomán javult a német termékek nemzetközi versenyképessége. Az egyes országokra lebontott forgalmi adatok csak később kerülnek nyilvánosságra, az év korábbi szakaszaira rendelkezésre álló számokból azonban következtetni lehet a főbb tendenciákra. Ezek szerint az Egyesült Államokba irányuló export tavaly minden bizonnyal az átlagot meghaladó ütemben növekedett, a Japánba jutó szállítások viszont csökkentek. Átlag feletti exportbővülés mutatkozott a közép- és kelet-európai országok tekintetében is. Ezen belül a magyar-német viszonylatban a múlt évi növekedési dinamika – exportban és importban egyaránt – túllépte a 20 százalékot, s oldalanként 10,0-10,5 milliárd márkás forgalmat regisztráltak.
A Szövetségi Bank februári havi jelentésében közölt elemzés szerint 1998 elején folytatódott a német gazdaság élénkülése, bár a lendület ma már valamivel szolidabb, mint fél évvel korábban volt. A lassulás oka épp a fejlődés motorjául szolgáló export átmenetinek ígérkező lendületvesztésében keresendő. Az iparvállalatok kivitellel kapcsolatos várakozásai az Ázsia-válság ellenére derűlátásról tanúskodnak, míg a kereskedelemben és az építőiparban továbbra is nyomott hangulat uralkodik.
A bank szakértői egyetértenek azokkal, akik szerint az ázsiai pénzügyi válságnak az európai, s ezen belül a német gazdaságra gyakorolt fékező hatása összességében szűk keretek között tartható. Igaz, egyes ipari ágazatokat az átlagosnál nagyobb mértékben sújthat a Távol-Keleten tapasztalható kedvezőtlen piaci helyzet és az ázsiai valuták leértékelődése. A fejlett ipari országok ezzel szemben egyértelműen kedvező konjunkturális keretfeltételeket kínálnak a kivitel további bővítéséhez, ami azért rendkívül fontos, mert oda irányul az export mintegy háromnegyede. Ebben az országcsoportban javultak a legjobban a német gazdaság versenypozíciói, ami egyfelől az árfolyam-változásoknak köszönhető, másrészt pedig annak, hogy a bérköltségek szerény mértékben növekedtek, s a vállalatok ezzel egyidejűleg nagyobb figyelmet, s persze tőkét fordítottak a termelési folyamatok racionalizálására. Mindent egybevetve 1998-ra Németország számára 7,3 százalékos exportdinamikát prognosztizálnak a Szövetségi Bank szakértői.
Nyomasztó munkanélküliség
A fentivel éppen ellentétes trend rajzolódik ki viszont a munkanélküliséget illetően, amely feltartóztathatatlanul tovább növekszik Németországban. Idén januárban már 4,8 millió ember – az aktív népesség 12 százaléka – volt állás nélkül, szemben a tavaly decemberi 4,5 millióval. Ha a tendencia tovább folytatódik, akkor a munkanélküliek száma hamarosan átlépheti a szimbolikus jelentőségű 5 milliós határt.
A dolog érdekessége a látszólagos belenyugvás. Amikor a munkanélküliek száma a hetvenes években először haladta meg a második világháború után az egymilliót, akkor a német politikusok borúlátó célzásokat tettek a Weimari Köztársaságra. Most, amikor majdnem ötször rosszabb a helyzet, a hangulat – ha a retorika nem is – sokkal oldottabb, mint volt két évtizede.
A nemzeti karakter különbözőségén kívül vajon mi magyarázza, hogy a németek a – hasonlóan krízishelyzetben lévő – franciákhoz képest ilyen nyugodtan tűrik a helyzetet? Először is, a német szociális támogatások jóval bőkezűbbek, mint Franciaországban: a munkanélküli esetenként az utolsó nettó fizetésének kétharmadát is megkaphatja. (Sok közgazdász állítja is, hogy a juttatások radikális csökkentésével kellene az embereket álláskeresésre késztetni.) Emellett a pályakezdő munkanélküliség is jóval alacsonyabb: a franciák 27,5 százalékához képest „mindössze” 10,5 százalék. Ugyancsak fontos momentum, hogy az egykori Nyugat-Németországban csak 10,5 százalékos a ráta (azaz kedvezőbb a 11 százalékos uniós átlagnál); igaz, keleten viszont 21,1 százalékot regisztrálnak.
Helmut Kohl jobbközép kormánya mindenesetre a választások közeledtével egyre zaklatottabb. A kancellár már nem hangoztatja azon korábbi ígéretét, hogy 2000-re felére csökkenti a munkanélküliek számát. Ha a kampány során végig kitartott volna emellett, akkor könnyű támadási felületet teremtett volna az ellenzék számára. Az ázsiai válság a helyzetet csak tovább rontotta. Német pénzügyminisztériumi becslés szerint az idei gazdasági növekedés csak 2,6 százalék lesz (a néhány hónappal ezelőtti előrejelzéshez képest ez 0,2 százalékpontos visszalépésnek felel meg). Ennek folytán éppen akkor szűnik meg még több állás, s akkor nő az államadósság, amikor Németország legfőbb feladatának az egységes valutához megszabott maastrichti kritériumok teljesítését tekinti (az euró-vitákról lásd külön írásunkat).
Keletlen elképzelések
Ha nem lenne bajban a kormány, valószínűleg nem állt volna elő a gyenge lábakon álló „fokozottabb foglalkozási kezdeményezés” tervével. A programban ötvöződik a jószándék (a közmunka ösztönzése, az építőipar megsegítése a nehéz téli időszakban és így tovább) és az az elszántság, hogy mindez egyetlen pfennigbe se kerüljön a szövetségi büdzsének. Igazából azonban senki sem tudja, hogy ezt a trükköt hogyan lehet megcsinálni.
A szakszervezetek és a szociáldemokraták a kezdeményezést azonnal – és jogosan – „keletlennek” minősítették. Az igazság azonban az, hogy az ellenzék munkanélküliség-csökkentési javaslatai sem igazán meggyőzőek. Egyes szociáldemokraták – köztük az elnök, Oskar Lafontaine – a belföldi kereslet élénkítése érdekében magasabb béreket szeretnének. Mások háborút akarnak hirdetni az „illegális foglalkoztatás” ellen, hiszen a Bundesbank nyereségét felszippantja a „munkahely-teremtési intézkedések” finanszírozása.
A közgazdászok meggyőződése szerint Németországban elsősorban arra van szükség, hogy a reálbérek növekedése hosszú ideig – legalább öt évig – jóval alatta maradjon a termelékenység emelkedésének. Ezen felül csökkenteni kell az adókulcsokat és egyszerűsíteni kell az adórendszert; a „kreatív könyvelés” trükkjei nélkül le kell faragni az államháztartási deficitet; mérsékelni kell a támogatásokat és a társadalombiztosítási juttatásokat; s még több állami vagyont kell eladni.
Egyelőre – akármilyen kormány kerül is hatalomra szeptember után – kevés esély mutatkozik ezen remények megvalósulására. Mindemellett, nem a munkanélküliség az egyetlen dolog, ami emelkedik Németországban: nőnek a vállalati nyereségek, javul a tőzsde és a kereskedelmi többlet is. A választási szempontból nem közömbös konfliktus pontosan az, hogy épp ezek a teljesítmények dühítik a sok állástalant.
