Közeleg a választás, a botrányok szaporodnak. A polgár pedig csak ámul és bámul. Pedig voltaképpen örülnie kellene, hogy végre lehull a lepel, s az eddig titokban tartott mesterkedések napvilágra kerültével immár megalapozott döntésre lesz képes. A valóság azonban az, hogy minél többet tud meg az ember, annál kevésbé képes tájékozódni. Informatikai kifejezéssel élve: egyre több a zaj, s egyre kevesebb a döntést megalapozni képes és hivatott hír. Nem tudjuk, mi a való, s mi annak égi – virtuális – mása…
Tíz év elteltével ismét vízierőmű-építésre készül az ország. Sietek hangsúlyozni: nem értek az ökológiához, az energetikához még kevésbé. Azok közé tartozom, akik évek óta kikapcsolják a rádiót vagy a tévét, ha Bős neve fölhangzik. S most mégis káprázom. Egy éve még úgy tűnt, hogy közéletünk kevés számú közmegegyezéses pontja – két választás után is – a nagymarosi gát elutasítása. Most azt hallom, hogy az Akadémia (csak nem a köztestület?), a tudomány és a gazdaság szakmai érvekkel bebizonyította: jobb lett volna megegyezni egy évtizeddel ezelőtt. Vajon forrás is van az építkezés költségeire? Az államháztartási törvényben mindenestre nem látszik.
Lehet, hogy az új érvek helytállóbbak a régieknél. De honnan lehet ezt tudni, s miért nem lehetett eddig hallani róluk?
Azt mondják: a hazai átalakulás sikersztorija a privatizáció. S azt is, hogy ez botrányszagú történetek krónikája. Olvasom a vaskos elemzéseket a történésekről, meg is tudok belőlük sok érdekeset és fontosat. Ámde azt, hogy például mitől lendült meg 1995 augusztusában oly váratlanul a folyamat, s miért a bevétel volt az egyetlen sikermérce, nem lehet megtudni. Sejtése mindenkinek van; tudása – úgy tűnik – nemigen.
Mások azt mondják: a bankkonszolidáció és bankprivatizáció indokolatlanul sokba került, ámde lezárult. A költségeket vizsgáló különféle bizottságok ugyanakkor a kritikai megjegyzéseket, különösen a mértékekre vonatkozókat, nem tudták megalapozni. S aztán – már a folyamat lezárultával – hol a Mezőbank, hol a Postabank háza tájáról érkeznek nehezen értelmezhető hírek. Tessék mondani, most mi is történt a közpénzekkel?
A példákat szinte vég nélkül lehetne sorolni – a környezetvédelmi pénzek fölhasználásától egészen a védelmi eszközök beszerzéséig. Ha van valami közös ebben a sokféle történetben, akkor az az, hogy végső soron mindenki másképp emlékezik. Az egészségbiztosító némely botrányában hétszámra nem találtak még aláírót sem. Más esetekben kitűnik, hogy a jogrendben nem ismert – bár gyakorlatilag igen hasznos – kormánykabinet ülésén szóbeli megállapodások történtek. Dokumenta: nyet. A pénzügyi tárca vezetője másképp emlékszik, mint elődje. Tíz deka párizsi megvételéről számlát adunk s kapunk, de ennél egy kissé nagyobb összegekről utólag se tudható biztosan semmi.
A közgazdaságtan egyik felismerése szerint szigorúan szakmai alapon a kérdéseknek csak egy szűkebb köre dönthető el. Meg tudjuk mondani, hol a határ, mi a kizárható, de az így megadott határokon belül a közösségnek kell, kellene választania. Mennyit ér meg neki egy-egy szép megoldás? Mennyit hajlandó áldozni az egészségére, a kulturált tömegközlekedésre, a labdarúgásra vagy a haza védelmére? A teljesítményelv vagy a szolidaritás bizonyul-e erősebbnek?
A politológia szerint a modern demokráciákban a pártok épp aszerint különülnek el, hogy eltérő értékrendek mentén adnak választ az ilyen és ehhez hasonló kérdésekre. Ezt azonban nehéz számon kérni tőlük, ha még hivatásos elemzők se mindig tudhatják: mi mennyi. S nem mindegy, hogy káprázunk csupán, vagy megvilágosodtunk egy-egy hír hallatán.
(A szerző a Budapesti Közgazdaságtudományi Egyetem tanára)
