Amagyar gazdaság speciális öntisztuláson ment keresztül, melynek nyomán a szabad versenyt vagy a fogyasztók érdekeit komolyan sértő cselekmények fokozatosan elapadnak, s már-már beköszönt gyönyörű képességünk, a rend. Legalábbis erre a következtetésre juthat az ember, ha a gazdasági vetélkedés legfőbb állami őrének számító Versenyhivatal elmúlt évi teljesítményét böngészgeti.
A hivatal vezetői sokszor óvták már az ítészeket attól, hogy a kiszabott bírságok összegével mérjék le a szervezet teljesítményét. Nos, a bírság és a munka színvonala között tagadhatatlanul nincs egyenes arányosság. Ám ha a Versenytanács a jogsértés súlyához igazodó büntetést ró a vállalkozásokra, akkor a bírságok összegének mégiscsak tükröznie kell, hogy milyen mérvű sérelmekre sikerült fényt deríteni.
Ami tény: a felügyelet tavaly minden eddiginél kevesebb, összesen 104 millió forintnyi büntetést rótt ki, s egy évvel korábban is csupán 7 millióval többet. Végletesen szemlélve a helyzetet, két eset lehetséges: vagy a hazai gazdaságban van ilyen kevés versenysérelem, vagy a hivatal passzív. Nem elvetvén azt a lehetőséget, hogy az elmúlt években bekövetkezett egyfajta tisztulás, jómagam mégiscsak arra hajlok: valamelyest kezdeményezőbb hozzáállással a versenyhatóság jócskán találhatott volna fajsúlyos, a versenyt komolyan torzító ügyeket.
Természetesen nem a bírságösszeggel van probléma: az már csak tünet. Komolyabb gond, hogy évek óta csökken azon versenyhivatali ügyek száma, amelyekre méltán kaphatja fel a fejét a téma iránt érdeklődő kívülálló, vagy éppenséggel az a gazdasági szereplő, akinek magatartását befolyásolhatná a felügyeleti szigor.
Komoly kartellügyben szigorúnak minősíthető döntést utoljára 1994-ben hoztak. No, de hol van már a 96 milliós bírságú cukor- és a 388 milliós kávékartell? Efféle ügyet 1995-ben és 1997-ben nem sikerült feltárni, az 1996-os sörkartell súlyát pedig 3 milliós bírsága minősíti. Ennyire jól állnánk?
Az aktívabb magatartást számon kérő, illetve a hivatalból indult eljárásokat keveslő felvetésekre évről évre ugyanaz a válasz: a sérelmet szenvedett vállalkozónak joga van a Versenyhivatalhoz fordulni, s ha ezt nem teszi, akkor magára vessen. Ezen uralkodó szemlélet a felügyelet funkcióját döntően az ügyfelek által feltárt viták elbírálására korlátozta. Keveseknek hiányoznak a rázós ügyek, amelyek az átlagosnál jóval alaposabb, összetett vizsgálatot követelnek meg.
Akadnak ugyan a felügyeletnél is olyanok, akikben él a “kopószellem”, de ők vannak kevesebben. S persze kinek van szüksége arra, hogy önként vállaljon egy ügyet valamelyik nagyhatalmú cég ellen? Kinek hiányzik, hogy csapkodjanak a villámok? Elvégre egy békés, tíz- vagy százezres ügy kivizsgálásával is kitelik a munkaidő; aki e fölött vállal önként, az már-már megszállottnak számít.
Így viszont lassan a Versenyhivatal elér arra a pontra, ahol a társadalmi hasznossága már kisebb a költségvetésből rá költött pénznél. Mert ha a magyar gazdaságban nincsenek kartellek, ha igazából senki sem él vissza a gazdasági erőfölényével, ha a verseny és a fogyasztók érdeke évente csupán 100 milliós mértékben sérül, akkor mi végre kell erre külön hivatal?
Ha valaki a verseny őrének szegődik, akkor számára a struccpolitika – bár nyugodt életet garantál – aligha lehet követendő program. Ahhoz persze, hogy a strucc futni tudjon, etetni is kell. Márpedig a versenyhivatali vizsgálódókat nem lehet túlfizetettséggel vádolni. Így nem csoda, ha sokan elhagyták a szervezetet azok közül, akikben van tűz és kellő felkészültség. A friss diplomásoknál sem sokkal jobb a helyzet: mire valóban hasznára válhatnának az intézménynek, már tovább is állnak. Ez az állapot ugyan az egész magyar államigazgatásra jellemző, de akad olyan felügyeleti szerv, amely – okkal, ok nélkül – bizonyítani tudta saját jelentőségét, s így fejlesztési lehetőségekhez jutott. Az alig valamire viszont nem könnyű többet kérni.
Akárhogyan is van, ha a Versenyhivatal “amortizációja” tovább folytatódik, akkor a versenytörvény is igen könnyen visszacsúszhat azon jogszabályok közé, amelyek csak elvi korlátot jelentenek a vállalkozások számára. Nem kívánom ezt a helyzetet, ám látom azt is: a hivatal 1997-ben már nem állt messze attól, hogy esetleges hiányát senki se vegye észre.
