A legjobb karban lévő gazdaságoknak ehhez képest ma az angolszász demokráciákban örvendenek. A kiegyensúlyozott hatalmi berendezkedés ugyanis kifejezetten jót tesz a gazdaságnak, problémát legfeljebb a változásokban ellenérdekelt csoportok érdekérvényesítő képessége okoz. S ez, mi tagadás, meglehetősen nehézkessé teszi a gazdasági intézményrendszer átalakítását a kontinentális Európában. A kiterjedt jóléti rendszereket fenntartó államok polgárai ugyanis nem veszik jó néven a szociális gondoskodás körének zsugorodásával járó intézményi reformokat, s nemtetszésüknek hangot is adnak. A kormányzatoknak így gyakran az üzleti szektor nyomása és a választóik szociális igényei között kell mérlegelniük.
Egy félperiferikus helyzetű országban, mint amilyen a miénk, rendszerint még nehezebb az intézményi reformok híveinek dolga. Egyrészt még magasabbak a választókra háruló transzformációs terhek, másrészt jóval kevésbé fejlődött ki az autonóm, érdekeit megvédeni képes üzleti világ. Ezek után némiképp meglepő, hogy a közelgő tavaszi választásokon az előrejelzések szerint jól szerepelnek majd a magyar átmenet jelenlegi vezető erői.
Pedig tény, hogy a legdrámaibb életszínvonal-zuhanást ebben a kormányzati ciklusban szenvedte el a lakosság, s az is, hogy a Bokros-csomag néven elhíresült stabilizációs intézkedéssorozatot egy szocialista dominanciájú kabinet vezette be. Olyan – liberális támogatást élvező – szocialisták, akiket részben épp a nagyobb megrázkódtatásoktól mentes kádári békeidők iránti nosztalgia segített a hatalomra, s akiknek választói között ma is többségben vannak azok, akik a stabilizációs intézkedéseknek rövid távon kárvallottjai. Vajon miként tudták elérni, hogy e hátrányos helyzetű társadalmi csoportok jelentékeny része ma is őket támogatja?
A legsúlyosabb megszorító intézkedések hatásaival való szembesülés első, legmegrázóbb élményei annakidején igencsak megtépázták a kormány tekintélyét, s a Tocsik-üggyel súlyosbított hatásuk a gazdaságstabilizációs lépéseket elutasító ellenzék malmára hajtotta a vizet. Mára azonban az emberek többsége, úgy tűnik, feldolgozta ezeket az élményeket, s a politikai közgondolkodás főkánonává egy másik “nagy narratíva”: a nyugati integráció lépett. A stabilizáció során szerzett sebeket e témaváltás segítségével egy ma még jóval absztraktabb, közvetlen érdeksérelemmel csak elvétve járó politikai program végrehajtásának megelőlegezett sikereivel kompenzálják a kormányzó erők. No meg némi szociális alapú osztás-szorzással, amelynek eredményességéhez azonban ugyancsak nélkülözhetetlen, hogy a választók higgyenek a hatalmon lévők által felvázolt jövőképben. E taktika megvalósításában sokat segít az integrációs célok általánosan elfogadott, konszenzusos jellege. Ez egyszersmind alapjaiban ássa alá a külföldi tőke szerepének korlátozására irányuló ellenzéki stratégiát, amely a földkérdés vitájában nyilvánult meg a leglátványosabban. Az idegen tőkét persze lehet korlátozni: ezt a nyugati világban sok helyen meg is teszik, ám nem annyira a hazafiúi érzelmektől fűtött tömegek, hanem a már említett autonóm üzleti világ nyomására. Ez viszont a nálunk jelenleg létezőnél nagyságrendekkel nagyobb hazai tőkefelhalmozást feltételez. Ennek – kissé halovány – reményében sem árt azonban szembenézni a globalizálódott világ valóságával: azzal, hogy egy ilyen kis ország mindig kiszolgáltatott helyzetben lesz a nála erősebb gazdasági hatalmakkal szemben. Az euro-atlanti integráció pedig nem szünteti meg e kiszolgáltatottságot, csupán annak leginkább elfogadható formáját jelenti.
A politikai diskurzus főcsapásiránya azonban egyelőre nem erről szól. A közvélemény-kutatásokból kirajzolódó trendek szerint a nyugatosodás vonzó ígérete ma még elegendő a folyamat irányítására alkalmasnak mutatkozó politikai erők hatalmának megerősítésére. Ha így lesz, rajtuk múlik majd, hogy mandátumuk esetleges újbóli elnyerése után folytatják-e a gazdasági intézményrendszer átalakítását: tovább viszik-e a tb reformját, az állam újraelosztó szerepének korlátozását, a megalapozatlan jövedelemkiáramlás fékezését, a gazdaság tényleges teljesítményéhez igazodó monetáris politikát – akár az őket támogató választók egy részének haragját magukra vonva is.
