Ma az Európai Unióban több mint 18 millió ember keres munkát. Németországban 4,5 millió állástalan van, pedig a nagyvállalatok pozíciója javul. Franciaországban több mint 3 millióan vannak munka nélkül. A helyzet siralmas: a fellendülések ellenére nem sikerült visszaszerezni a recesszió során elvesztett munkahelyeket. Az Economist ezt a címet adta elemzésének: Európa falba ütközik.
Az európai munkanélküliségnek négy pusztító jellegzetessége van. Az első a tartósan állás nélkülieket érinti. Európában a munkanélküliek több mint 40 százaléka van egy évnél régebben munka nélkül, míg Amerikában ez az arány csak 11 százalék. Amerikában sokan töltenek el bizonyos időt munka nélkül, de azután új állást találnak. Európában viszont nehéz kikerülni a munkanélküliség állapotából. Következésképpen az európai munkaerőpiac sokkal rosszabbul szolgálja az elbocsátottakat, mint azokat a szerencséseket, akik megválaszthatják, hogy mikor akarnak állást változtatni.
A második csoport, amelyik rosszul jár, az ifjúság. Spanyolországban a 24 éven aluliaknak majdnem a fele állástalan, Olaszországban és Franciaországban ez az arány 25 százalékos. Az ifjúsági munkanélküliség szintje csak Németországban, Ausztriában és Dániában elviselhető, ott, ahol a fiatalokat központilag iskolázzák be szakmunkástanulónak. A fiatal munkanélküliek gyorsan válnak tartósan állástalanná.
A harmadik szenvedő csoport a szakképzetleneké. A segédmunkások iránti kereslet minden gazdag országban csökken. Amerikában is csak az kényszerítette ismét munkába az embereket, hogy új iparágakban – igaz, gyengébben fizető – munkahelyeket teremtettek. Távolról sem igaz az, hogy nem érdemes ilyen munkahelyeket fenntartani. Az Economist a McKinsey amerikai tanácsadó cég tanulmányát idézi. Eszerint az Amerikában 1990 és 1995 között teremtett viszonylag alacsony bérű szolgáltató ágazatbeli munkahelyek 85 százalékában az emberek többet keresnek az átlagbérnél.
Az EU-szakértőknek igazuk van, amikor azt állítják, hogy az USA-ban nőtt a szakadék a gazdagok és a szegények között. Elfelejtik azonban, hogy a munka révén az emberek az életük minőségét javító készségekhez és tapasztalatokhoz jutnak. Az EU-ban a munkaerőpiac rugalmatlansága emberek millióit kárhoztatja munkanélküliségre, és szinte alig kínál menekülési lehetőséget.
A negyedik igazságtalanság az európai munkanélküliség földrajzi megoszlása. A munkanélküliség bizonyos körzetekre, sőt városokra koncentrálódik, tehát nehezebb a menekülés. Amerikában nagy a mobilitás, az emberek elköltöznek egy új állás kedvéért, emellett a munkanélküliség ott nagyjából azonosan érint minden térséget. Az állástalan európaiak viszont nem tudnak elköltözni vagy nem látják értelmét.
Az Economist hibának tartja, hogy Nyugat-Európa konszenzusra törekvő klasszikus jóléti államai annak idején nem követték a Margaret Thatcher kormányozta Nagy-Britannia példáját, és mindmáig elutasítják a brit stílusú radikalizmust. A második példa lehetne Írország, amely az elmúlt két évben a munkanélküliséget 13 százalékról a jelenlegi, még mindig magas 11,7 százalékra csökkentette. Az ország nagysága és az ottani nagy munkaerő-mobilitás miatt azonban Írország is kivételnek számít.
A harmadik európai reformer azonban elvben jobban megfelelne a francia és a német ízlésnek. Hollandiában a munkanélküliek aránya csak 6,2 százalék: alig több mint fele az 1983-as aránynak. A holland reform tartós és mélyreható, ráadásul kevés konfliktust okoz. A siker titka a konszenzus. 1983 óta a kormány a munkaadók és a szakszervezetek segítségével a GDP 60 százalékáról 50 százalékra csökkentette a közkiadásokat. A megtakarított pénz egy részéből az 1989-es 20 százalékról mindössze 7,9 százalékra csökkentették a munkaadók társadalombiztosítási hozzájárulását, hogy ezzel segítsék a munkahelyteremtést. Ugyanebből a célból a jövedelemadó alsó kulcsát 1994-ben a felére, 7 százalékra vitték le. A legfelső adókulcs viszont maradt 60 százalék (lásd Figyelő, 1997/16. szám).
A Goldman Sachs amerikai befektetési bank két közgazdásza, Thomas Mayer és Laurent Grillet-Aubert tanulmánya úgy fogalmaz, hogy a hollandok az amerikai rugalmasságot a német biztonsággal próbálják ötvözni. Megkönnyítették a részmunkaidős foglalkoztatást és megengedték, hogy a félállásúak kevesebb bért kapjanak, mint az ugyanabban az állásban teljes munkaidőben foglalkoztatottak. A holland vállalatok így a létszámot a mindenkori munkaerőigényhez tudják igazítani, és a munkanélküliek könnyebben tudnak elhelyezkedni. Ugyanakkor a központosított bértárgyalásokon elfogadták a bérek visszafogását.
Végül a hollandok megpróbálják az embereket munkára ösztönözni, mivel a társadalombiztosítási költségvetést igen megterhelte a táppénzfizetés. Már 1985-ben bevezették, hogy a munkanélküli- és a rokkantsági ellátás az utolsó fizetés 80 százaléka helyett csak 70 százalék. 1991-ben és 1995-ben szigorították a munkanélküli-segélyre való jogosultságot, 1995 óta nem támogatják azokat, akik önként hagyták ott a munkahelyüket. A betegek támogatásának terhét a rendszer fokozatosan átruházza a vállalatokra. 1996 óta például a vállalatok fizetik az ellátást a betegség első évében.
A sikertelenségre Franciaország lehet a példa. Az egyik reformtörvény, amelyet kezdeményezője, Gilles de Robien jobbközép politikus után “loi Robien”-nek neveznek, lehetővé teszi, hogy a vállalat hét évig részben mentesüljön társadalombiztosítási kötelezettségei alól, ha elbocsátás helyett részmunkaidőben alkalmazza dolgozóit. A vállalati átszervezések korszakában azonban ez a program olyan költségessé vált az állam számára, hogy a kormány most keresi a módját, hogyan csökkenthetné a megígért támogatást. Kevés munkahely maradt meg, és azok is csak átmenetileg. Ugyanekkora gond az is, hogy a “loi Robien” sem a munkanélkülieket segíti, hanem az egyébként is dolgozókat.
A francia baloldal azt állítja: úgy teremtene munkahelyeket, hogy a heti munkaidőt 39-ről 35 órára csökkenti. Ily módon, hangzik az érvelés, ugyanannyi munkát több ember között osztanának el. A valóságban azonban a munkaerő-kereslet a termelékenység és a munkaerőpiac működése miatt állandóan változik. A munkahét megrövidítése számos okból csökkentené a termelékenységet. Az Economist szerint “így a munkahelyteremtést célzó politika végül átcsapna önmaga ellentétébe, és a meglévő munkahelyeket is megszüntetné”.
Nem Franciaország az egyetlen, ahol a “reformok” visszaütöttek. Spanyolországban minden állandó munkaviszonyban álló alkalmazott végkielégítésre jogosult, amelynek összege 45 napi bér szorozva az adott cégnél eltöltött évek számával. A cégek természetesen nem szívesen vállalnak ilyen kötelezettséget, tehát kevés állandó munkahelyet teremtenek. Erre válaszul – Hollandiához hasonlóan – a kormány megengedte részmunkaidős szerződések kötését, amelyek kisebb védettséget nyújtanak. A spanyolok 30 százaléka már ilyen feltételek mellett dolgozik, köztük sok fiatal, akiket a reform 1980-as bevezetése óta vettek fel. A gond az, hogy ez a gyakorlat a munkásokat önkényesen osztja két, eltérő védettséget élvező rétegre, és ha munkahelyet kell megszüntetni, először a rövid időre szóló szerződéssel alkalmazott fiatalokat bocsátják el, akik pedig potenciálisan nagyobb értéket jelenthetnek a cég számára.
Egyes esetekben szinte úgy tűnik, mintha a politika egyenesen a munkanélküliség növelését célozná. Az egyesülés után Németországban gyakorlatilag a kormány “szüntetett meg” munkahelyeket, amikor a szakszervezetek nyomásának engedve lehetővé tette, hogy a keleti tartományokban a bérek gyorsabb ütemben emelkedjenek, noha ott alacsonyabb a termelékenység. Svédországban, ahol “hagyománya van” az igazolatlan távollétnek, 1998-tól a táppénz mértékét a bér 75 százalékáról 80 százalékára akarják emelni, noha a politikusok elismerik, hogy a munkanélküliség az ország egyik legsúlyosabb problémája.
Az EU leendő reformerei nem sok segítséget várhatnak a munkaerőpiac helyzetének közvetlen politikai hatásától. Az átlagválasztónak még ma is van munkája, de az ő adójából fizetik a munkanélküli-segélyt. A szavazók a saját munkahelyüket féltik, nem pedig a szegényebb régiókban jellemző munkanélküliség miatt aggódnak. Nem hajlandóak a jóléti állam által még – bár csökkenő mértékben – biztosított kiváltságaikat feláldozni, és a maguk munkahelyi biztonságával “fizetni” a munkaerőpiac rugalmasabbá tételéért.
Mindezek alapján valószínűnek látszik, hogy a krónikus európai munkanélküliség még egy ideig megmarad. Tartóssága részben attól függ, hogy mikor jön létre a monetáris unió és milyen hatásai lesznek. Az egységes valuta elvben megváltoztatná az európai munkaerőpiacokat, mert megnehezítené, hogy a kormányok a monetáris politikát saját gazdasági körülményeikhez igazodóan változtathassák. A korrekció terhe jórészt a munkaerőpiacra hárulna, ami azt jelenti: ha bekövetkezik a változás, egyáltalán nem lesz szelíd. A “fal” tövében viharok várhatók.
