Talán már a szerzők sem tudták volna megmondani, hányadik nyugdíjreform-verziót készítették el (egy korábbi fázisról lásd részletes elemzésünket a Figyelő 1997/12. számában), a “szociális partnerek” számára ez sem bizonyult azonban könnyen emészthető falatnak. Érdekes módon, a múlt heti, áttörést hozó ÉT-ülésen immár nem a reformtervezet koncepcionális alapját támadták a munkaadói, illetve munkavállalói oldal képviselői, “pusztán” részletkérdésekről folyt vita, s itt a kormány taktikusan rendre engedett.
A kompromisszumok nem módosították érdemben a legújabb reformverziót. Eszerint a jövő nyugdíjrendszerének alapvonásai: maradjon meg a generációk közötti, össztársadalmi szintű kockázatmegosztás (azaz a döntő pillér továbbra is a felosztó-kirovó lesz); különüljön el a nyugdíjrendszertől a szociális ellátórendszer; a generációk közti szolidaritást pedig egészítse ki az egyéni öngondoskodást közvetlenül megtestesítő előtakarékosság (értsd: a tőkefedezeti rendszer). A preferenciák között található még a nyugdíjak átlagos színvonalának megőrzése a mindenkori átlagkeresetek 55-60 százaléka körüli szinten. A törvényelőkészítők külön hangsúlyozzák a két fő pillérhez tartozó állami garanciákat, illetve azt, hogy a változások nem csorbíthatják a korábban szerzett jogosultságokat. Prioritásként kezelik azt is, hogy a reform – legalábbis a nettó jövedelemszintet tekintve – ne növelje az egyének járulékterhelését, a munkáltatói közteherviselést pedig tegye arányosabbá, s hosszabb távon fokozatosan csökkentse a terheket.
Az új verzió szerint a nyugdíjcélú járulékbefizetések háromnegyed része a felosztó-kirovó rendszert illeti, egynegyed része pedig a tőkefedezeti elven működő nyugdíjpénztárakban landol majd – már persze azok számára, akik a kettős rendszert választják. A részvétel ugyanis továbbra is csak a pályakezdők számára lesz kötelező, a már biztosítási előzménnyel rendelkező polgárok pedig szabadon átléphetnek, ha még legalább 15 évet a vegyes rendszerben tudnak tölteni (ők az 1951 után születettek). A törvénykészítők számításai szerint ugyanis ennyi idő szükséges ahhoz, hogy a magánnyugdíjrendszerben felhalmozódott járulékok, a hozammal együtt garantálják az elvárható arányú nyugdíjrészt.
A felosztó-kirovó alrendszer átalakul, s a továbbiakban a biztosítási elvet és a járulékfizetési érdekeltséget erősítő új nyugdíjmegállapítási szabályokkal működik majd. A nyugdíjjogosultságot 20 év járulékfizetési idővel lehet megszerezni. A szolgálati időt egységes, lineáris mértékszabály alapján számítják be (minden megszerzett év 1,22 százalékpontot ér), s a régi rendszerben elért szolgálati éveket is hasonló módon ismerik el. Az egyéni járulék alapjául szolgáló jövedelmek minden forintja egységesen – degresszió nélkül – nyugdíjalapot képez, az ellátás maga pedig adóköteles lesz.
A vegyes rendszer alanyai a magánpénztárba 8 százalékos egyéni nyugdíjjárulékot (1998-ban, a nyitóévben 6 százalékot, a következő évben már 7 százalékot, végül az ezredfordulótól a teljes 8 százalékos összeget), a felosztó-kirovó rendszerbe pedig további 1 százalékot fizetnek. A munkáltatói járulékfizetést a felosztó-kirovó finanszírozású tb-rendszerbe kell teljesíteni: a jövőre még 24 százalékos járulékszint két év alatt 22 százalékra csökken.
A magánpénztárak – a javaslat szerint – tagjaik nyugdíjcélú befizetéseit az ő érdekükben befektető, részükre járadékot szolgáltató, önkormányzati elven működő, nonprofit gazdálkodású szervezetek; azaz a szisztémában továbbra sincs hely az üzleti biztosítók számára. A pénztártagok több konstrukció szerint választhatnak maguknak járadékot. A felhalmozási időszakban az egyéni számlán levő összeg – a korábbi verziókhoz hasonlóan – továbbra is örökölhető. A tőkefedezeti rendszerben felhalmozódó pénzeket többszintű, többségében közvetett garanciaelemek hivatottak majd megvédeni.
