A Bank of England alkormányzója, a font védelmével megbízott Howard Davies jó hangulatban van. Úgy értékelte a helyzetet március elején, hogy a gazdaság öt éve folyamatos növekedésben van. A fogyasztók és a vállalatok is olyan derűlátók, mint már régóta nem, és csökken a munkanélküliség. A gazdaság három éve gyorsabban növekszik, mint a kontinensen. 1996-ban a gazdaság teljesítménye 2,2 százalékkal nőtt, a folyó évre pedig egyes gazdaságkutató intézetek éppen 3,5 százalékos növekedést jósolnak.
A City közgazdászai közül azonban sokan nagyon is kényes növénynek tartják a fellendülést. Részben azért, mert a jelenlegi hossz részben az elmúlt évek aláértékelt fontjának köszönhető: a brit valuta ideiglenesen 2,30 márkára esett vissza, és ez erőteljes lökést adott az exportnak. Most aggályoskodnak egyes szakértők, hogy e konjunkturális impulzusok mögött elég szilárd a strukturális háttér. Arra emlékeztetnek, hogy például a németek a kilencvenes évek elején élték át a maguk inflációs boomját, amikor Nagy-Britannia recesszióban volt. Most a britek lennének soron? A brit infláció még mindig 3,2 százalékon áll, és a jegybank erősen törekszik további kamatláb-emelésekre.
Mivel a fellendülés gyenge lábakon áll, nagy a félelem a pénzpolitikával való kísérletezéstől. “Nagyon rossz tapasztalatokat szereztünk 1990 és 1992 között az európai árfolyam-mechanizmusban (ERM) való tagságunkkal” – nyilatkozta a Deutsche Morgan Grenfell befektetési bank Nagy-Britanniával foglalkozó vezető közgazdásza. Ez húzódik meg a City óvatos, pragmatikus álláspontja mögött. A britek először a monetáris unió (EMU) eredményeit akarják látni és a jelek szerint később dönteni a maguk csatlakozásáról.
Az aggodalmak másik forrása szerkezeti jellegű. Húsz éve, 1979 óta erőteljes privatizálási hullám van folyamatban az állami szektorban. Miközben azonban ezzel az állami költségvetést szanálták, az infrastruktúra majdnem mindenütt ugyanolyan rossz maradt mint volt. Alig van nyoma a nagyobb hatékonyságnak. Néha – mint a távközlésben vagy a légi forgalomban – ténylegesen működőképes piacok jöttek létre, azonban másutt – például a vízellátásban és a vasúti hálózat fenntartásában – nehézkes monopóliumok születtek, amelyeket a kormányhoz közeli felügyeleti hatóságok által tartanak kordában. Sok kritikus nézet szerint elérték azt a pontot, ahol a beruházások hiánya a növekedést veszélyeztetheti. “Még Thatcher alatt is erősebben növekedett a költségvetés” – panaszkodik Douglas Godden, a CBI brit vállalkozói szövetség vezető közgazdásza.
A választási harcot egy másik gazdasági tényező is befolyásolja: a takarékosság. Kenneth Clark, a konzervatív pénzügyminiszter 1996 végén különösen szoros költségvetést terjesztett elő, melynek a GDP három százaléka alá kell szorítania az új eladósodást. A Munkáspárt azon fáradozik, hogy semmibe se maradjon el: árnyék-pénzügyminisztere, Gordon Brown nyilvánosan azt ígérte, hogy a konzervatívok takarékossági kitűzéseihez hasonló szigor híve lesz.
A konzervatívok szóban meghirdetett törekvéseivel ellentétben a gyakorlatban az állami beruházásokat kormányzatuk alatt nem váltotta ki az erőteljes magántőke-befektetés. A CBI számításai szerint az állami és magánberuházások európai összehasonlításban összesítve is alacsonyak és csökkennek. Az évtized elején még a GDP 19 százalékát tették ki, és már 1994-ig 15,2 százalékra estek vissza. Ez a trend az utóbbi két évben is tartott és oka nyilvánvalóan nem az, hogy Nagy-Britanniában nem rentábilisak a beruházások. Mindenekelőtt az Egyesült Államokból, Franciaországból, Németországból és Japánból jött vállalatok egyenesen beruházásaik súlypontjává tették a szigetet. Egyesek a földrajzi helyzetet és a közlekedési kapcsolatokat használták ki, másokat a kutatási létesítmények és a jól képzett kutatók, megint másokat az EU-szinten viszonylag alacsony bérek és a régi ipari területek vonzottak. Már 1992-ben az ipari termelés 20 százaléka és a beruházások 30 százaléka származott külföldi vállalatoktól. Még brit állami üzemek is vevőre találtak: tavaly a Northumbria Water 2,2 milliárd márkáért került francia befektetők kezébe.
Ennek ellenére a brit befektetők nyilvánvalóan kedvetlenek. Az OECD adatai szerint eddig csak az amerikaiak és japánok vittek több tőkét külföldre mint a britek. Azt, hogy sok külföldi befektető Nagy-Britannia mellett döntött, általában a konzervatív gazdasági reformok következményének tekintik.
John Major mindenekelőtt azért védekezik olyan masszívan egyes EU-akciók, mindenekelőtt a szociális charta ellen, mert Nagy-Britannia mint befektetési fogadóbázis fáradságosan kidolgozott előnyeit látja veszélyben. Hiszen maga a brit ipar már aligha számít a jövőbeni fellendülés motorjának. Egy frissen közzétett statisztika szerint ez az ágazat 1996-ban már csak 0,5 százalékkal növekedett.
Most az évtized vége felé felvetődik az a kérdés is, hogy a felszabadított munkapiacok és olcsó bérek konzervatív receptje nem árt-e többet, mint használ. Így Nagy-Britannia a szakmai képzésben és minősítésben jelentősen elmaradt az európai szomszédai mögött: a brit foglalkoztatottak kétharmadának semmilyen szakképzettsége sincs. Egyes külföldi beruházók ezért már “önsegélyezéshez” nyúlnak: “Vannak német vállalatok, amelyek néhány hónapra repülővel küldik Németországba képzésre a brit munkásokat” – nyilatkozta Bernd Atenstaedt, a Német-Brit Kereskedelmi Kamara alelnöke.
Ráadásul az ilyen módszerrel “rugalmassá” tett munkaerőpiacok már nem eredményeznek nagyobb foglalkoztatást. A hivatalos munkanélküliségi statisztikákban a legújabb visszaesést 8,0 százalékról 6,7 százalékra mindenekelőtt azzal magyarázzák, hogy a munkaképesek visszavonultak a munkapiacról. (A munkahelyek száma alig egyetlen százalékkal nőtt, azok többsége is részmunkaidős.)
Mindez nem illeszkedik az új látomáshoz: a szolgáltatói társadalom kiépítéséhez. A brit gazdaságkutatók azon szorgoskodnak, hogy Nagy-Britanniát az igazgatóságok és konszern-központok, a távközlés, média és vállalati szolgáltatások egyik központi helyévé tegyék. A szolgáltató ágazat már ma is a fellendülés motorja. A londoni City, mely ebben élenjáró szerepet visz, 600 000-800 000 embert foglalkoztat. Ahhoz azonban, hogy egy ilyen szerkezetváltás tényleg sikeres legyen, a munkavállalók képességeit is drasztikusan javítani kell.
