A konszernek nem elégednek meg azzal, hogy áruikat az egész világra exportálják. Előállítani is ott akarják azokat, ahol új, feltáratlan piacok várnak vagy ahol olcsó a munkaerő.
A befektetők milliárdokat mozgatnak egyik tőzsdéről a másikra, derivatívokból részvényekbe, részvényekből kölcsönökbe. Az országhatárok elvesztették szerepüket a globális kaszinóban. A valódi “globális szereplők” egy közgazdasági korforduló sztárjai. Renato Ruggero, a Világkereskedelmi Szervezet (WTO) vezetője “geopolitikai forradalomról” beszél, az amerikai Newsweek pedig “új multinacionális korról”, amely egyaránt hordoz veszélyeket és esélyeket is. Lester Thurow, a Massachusetts Institute of Technology professzora szerint “az emberiség történetében először bontakozik ki egy globális gazdaság, amelyben mindent bármikor és bárhol lehet termelni és eladni”.
Az ENSZ Kereskedelmi és Fejlesztési Szervezete (UNCTAD) adatai szerint az utóbbi négy évben a harmadik világ és Közép-, illetve Kelet-Európa országai 368 gazdasági törvényt liberalizáltak, hogy megnyissák kapuikat a befektetők előtt.
Az Általános Vámtarifa és Kereskedelmi Egyezmény (GATT) és utódja, a Kereskedelmi Világszervezet (WTO), mely 1995 óta határozza meg a nemzetközi kereskedelem szabályait, az ipari áruk átlagos vámtételét 5 százalékra szorította le – ötven évvel ezelőtt még 40 százalékot követeltek meg. A tőke is egyre kevesebb akadályba ütközik a pénzpiacokon.
Elmúltak azok az idők, amikor a versengés csak az Európai Unió, az USA és Japán között folyt. A konszernek ma már az egész világot a saját piacuknak tekintik. A multik minden korábbinál gyorsabban vásárolnak fel termelőüzemeket, egyesülnek határokon keresztül, és kovácsolnak stratégiai szövetségeket. Folyamatosan keresik a legjobb technikusokat, a legolcsóbb munkásokat, a leggyorsabb beszállítókat.
Ez határok és skrupulusok nélküli monopólium. “Nincsenek szentimentális kötődések a világ egyetlen meghatározott részéhez sem. A költségek csökkentése és a nyereség növelése a döntő cél” – mondja Thurow.
A termelés így karcsúbb, és egyidejűleg nemzetközibb lesz. Egy látványos példa főszereplője Percy Barnevik, aki 1982 körül vett át egy Asea nevű svéd elektrotechnikai vállalatot, amelyben a technikusok 95 százaléka Svédországban tevékenykedett. A svájci Brown Boveri & Cie. céggel való egyesülés után ebből alakította ki a ma ABB néven ismert “globális szereplőt”.
Barnevik az ABB központját Zürichbe helyezte át; Nyugat-Európában és Észak-Amerikában 54 000 dolgozót bocsátott el, miközben 46 000 új alkalmazottat vett fel Kelet-Európában és Ázsiában; kétszáznál több céget vásárolt meg, és azokat egy világméretű hálózatba fonta össze, amely mintegy ötezer önálló profitközpontból áll. A különböző ABB-üzemek most kőkeményen harcolnak egymás ellen is a külső megrendelésekért.
A 212 000 alkalmazottat foglalkoztató szerteágazó konszernt Zürichből mindössze 171 alkalmazott irányítja. Barnevik, a cég globális főnöke gyártól gyárig röpdös, és a központot olyan helynek tekinti, “ahová a postája beérkezik, mielőtt a fontos leveleket onnan elfaxolnák oda, ahol éppen tartózkodik”. Az ilyen vállalatok már aligha érzik a kötődést az “egykori hazához”. Üzleteiket dollárban számolják el és nem nemzeti valutákban. Lehetőleg ott fizetnek adót, ahol az adókulcsok alacsonyak. Ha a leányvállalatok kölcsönösen előszállításokat teljesítenek, a könyvelők az elszámolási árakról a nyereséget helyben tudják leírni – az olyan országok kárára, mint Németország vagy Svédország, melyek magas adókból finanszírozzák szociális hálójukat.
A számítógépgyártó Hewlett-Packard konszern székhelye Kaliforniában van. Az orvosi berendezések részlegének világközpontja az amerikai keleti partvidéken található, a személyi számítógépeké Svájcban, a száloptikáé Németországban, a lézernyomtatóké pedig Szingapúrban.
A Fiat egyik új modellje, a Palio egyszerre 13 országban gördül le a szalagokról, Ecuadortól Algériáig, Indiától Venezueláig; a szerelést egy számítógép vezérli Turinban, ahová műholdon keresztül lövik át az információkat.
A világgazdaság új képét egy korlátozott számú uralkodó konszern alakítja. A világ 20 legnagyobb vállalata, köztük a Mitsubishi (1.), a Royal Dutch/Shell (10.) és a Daimler-Benz (17.) nagyobb forgalmat ér el, mint a 80 legszegényebb ország GDP-je együttvéve.
A “Global 500” gigászai, az amerikai Fortune magazin évente közzétett szakvéleménye szerint, 1995-ben 11 százalékkal növelték forgalmukat; ezzel négyszer gyorsabb volt a növekedésük, mint a világgazdaságé. A nyereség tekintetében a multik még többet értek el: majdnem 15 százalékot 1995-ben, egy évvel korábban pedig 62 százalékot.
Elmúlni látszik az a kor, amikor az egyes államok írhattak elő szabályokat a vállalatoknak. Robert Reich, az USA munkaügyi minisztere már a “nemzetgazdaságok alkonya” kifejezést használja. A kormányok nemzeti, a csúcsmenedzserek viszont globális méretekben gondolkoznak. “Minél jobban szétszórják a multik üzemeiket a világban, annál kevesebb lesz felettük az egyes kormányok hatalma és ellenőrzése” – mondja Reich.
