A felszámolószervezetek tényleges érdekeltsége nem a felszámolás végeredményéből, az eladási árból, hanem magából a folyamatból kinyerhető jövedelemnek a maximalizálása. Ez általában a legváltozatosabb költségek elszámolását jelenti, beleértve többek között a szakértői díjakat, a vagyonértékelést, a menedzsmentszolgáltatásokat. Ezek sokszor közvetlenül a szatellitcégek kasszájába folynak be, s csak a második lépésben jutnak el magához a felszámolóhoz. Már kialakult a felszámolócégek köré szerveződő szakembergárda, tagjai nemritkán a felszámolószervezet gazdasági érdekcsoportjához tartoznak. Néha az is előfordul, hogy fiktív megbízásokkal növelik a költségeket. Számtalan esetben alvállalkozásba adják ki a felszámolást, amit a jogszabály egyértelműen tilt. Ennek törvényi háttere, hogy az eljárás költségei minden más követelést megelőznek.
Ebből az érdekeltségből következik, az időigény leszorítása miatt, az egyben történő eladás előnye. Minél előbb sikerül túladni a cégen, annál kevesebbe kerül a működőképesség fenntartása, a vagyon őrzése, fizikai védelme, s annál kisebb a kockázat. Márpedig ezek fontos szempontok, hiszen a felszámolónak saját vagyonával kell felelősséget vállalnia. A gyorsaság természetesen csak az üzlet megkötésére vonatkozik. Utána viszont jó esetben még évekig sikerül elhúzni a folyamatot, ami már csak papírmunkát jelent – és jókora költségek elszámolását.
A részenként vagy gépenként történő eladás lassúbb, “nyűgösebb”, de a felszámolónak hozhat jó üzletet is, ha a nyilvántartási értéknél drágábban – vagy a leltárban nem is szereplő vagyontárgyak eladásával bármilyen áron – sikerül túladni az eszközökön.
Ez azonban az egész cég vagy akár egy egész iparág fizikai megszűnésével járhat. Ráadásul az árak a túlkínálat miatt nyomottak, a hitelezők nem jutnak a pénzükhöz. Gyakori, hogy a felszámoló irreálisan magas áron hirdeti meg az értékesítést, és a vagyont több fordulón keresztül “nem tudja” eladni. A végén, némi ellenszolgáltatásért, jóval áron alul értékesíti egy “arra tévedő” érdeklődőnek…
