A gazdasági és a politikai elit kapcsolata hálás témája a sajtónak, a közvéleménynek. Lehet-e többet tudni az elit tagjairól és arról a sajátos mechanizmusról, amit kapcsolati tőkének hív a világ? A Collegium Budapest rendezésében tartott bemutatón ismerhette meg a szakma Szelényi Iván ajánlásával azt a könyvet, amely Az elitek átváltozása címet viseli. Szerzője Szalai Erzsébet, akinek legutóbbi kutatásai a ténylegesen megkezdődött rendszer-átalakulás jellemzőit veszik számba.
Ma, amikor már számottevő elitcsoportok élnek Magyarországon, miben összegezhető az elitkutatások célja?
– Minden társadalomnak szüksége van arra, hogy pontos képet alkothasson elitjeiről. Fokozottan igaz ez azokra az értelmiségiekre, akik a kritikai társadalomtudomány mellett kötelezték el magukat. Enélkül ugyanis nem lehet választ adni azokra a kérdésekre, hogy mely csoportok kezében van a hatalom, milyen eszközöket használnak érdekeik érvényesítéséhez, milyen az értékrendszerük. Ezek alapkérdések.
Több elitkutatás folyik az általam vezetett mellett, így Szelényi Iván kutatása, amely több közép- és kelet-európai országra terjed ki; de az Amerikában élő Róna Tas Ákos és Böröcz József is folytat ilyen vizsgálatokat, s a gazdasági elit tárgyában a Lengyel György által vezetett csoportnak is van ilyen kutatási programja. Vannak olyan kutatók, akik egyes szakmai területek elitjét vizsgálják, például az oktatásét, a bankvilágét stb.
Az elitek között sajátos kapcsolati háló feszül. Miért fontos ennek a feltárása?
– Kutatási tapasztalataim szerint az elitbe kerülés és az elit pozíciók fenntartásának alapvető eszköze és feltétele a kapcsolati tőke megléte és kamatoztatása. Három olyan tőkejószág létezik, ami konvertálható egymással: a szociális tőke, melynek része a politikai tőke, a gazdasági tőke és a kulturális tőke. A Bourdieu által bevezetett csoportosítás önmagában rávilágít arra, hogy az egyes elitcsoportok közötti közlekedés és kapcsolattartás csak a kapcsolati tőke birtokában lehetséges.
Hogyan hatnak ezek a tőkekomponensek?
– Az egyes elit csoportoknál nyilvánvalóan más alkotórészek dominálnak. A politikai elit számára a szociális tőke a legfontosabb, melynek mint már említettem, része a politikai tőke. Ugyanez mondható el a többi elitcsoportról is, amelyek azonosítása a domináns tőkejószág alapján történik.
Eddigi kutatásaim arra engednek következtetni, hogy a gazdasági elitbe bármely tőkejószággal be lehet kerülni. Azt még nem tudnám megmondani, hogy az egyes tőkejavak arányának milyen kombinációi biztosítják a legstabilabb pozíciót, az azonban a vizsgálatokból kiderült, hogy nem önmagában a gazdasági tőke a meghatározó, sokkal inkább a kapcsolati tőkét működtető szociális tőke.
Ez egy kelet-európai posztszocialista jelenség, avagy a polgárosultabb, gazdaságilag fejlettebb országokban is így van?
– Erre nézve vannak részben történelmi tapasztalatok, részben pedig a jelenlegi folyamatok követéséből származó empirikus adatok. A polgárosodási folyamat kezdetén, az eredeti tőkefelhalmozás klasszikus korában elsősorban a gazdasági javak felhalmozása volt az, amelyen keresztül a gazdasági elitbe be lehetett kerülni. Az államszocialista kereteket lebontó országokban ez nem így történik, a gazdasági tőke korábbi birtokosát felváltó valóságos tulajdonosi rétegek lassan alakulnak ki. Ez utóbbiakon azokat értem, akik nem kész vagyonokba ülnek bele a privatizálás során, hanem lassú felhalmozás útján hozzák létre azt. Ez a körülmény elsősorban a kapcsolati tőkét értékeli fel.
Az is igaz persze, hogy elég keveset tudunk a fejlett országokban végbemenő hatalmi folyamatokról. Azt hiszem, nagyfokú idealizálás jellemzi változatlanul a közép- és kelet-európai értelmiség viszonyát e társadalmakhoz. Mint sok más esetben, most is igaz, hogy a Nyugat egy korábbi képét véli mainak és követendőnek. E kép azt az állapotot tükrözi, amikor ezek a társadalmak már túl vannak az eredeti tőkefelhalmozó korszakon és a szabadversenyen alapuló, döntően széles kistulajdonosi rétegekre támaszkodó gazdasági és társadalmi mechanizmusok már megbízhatóan működnek. Ezzel szemben az igazság az, hogy a már fejlett liberális demokráciákban a gazdasági hatalom hihetetlenül koncentrált és szó sincs arról, hogy bárki szabadon beléphetne a piacra. A fejlett piacgazdaságokban ugyanúgy végbemegy a gazdasági hatalom összefonódása a politikai hatalommal, mint a fejletlenebb régiókban, csak természetesen másfajta technikák, intézmények révén. Fontos különbség továbbá az, hogy a gazdagabb országokban az összefonódásból származó gazdasági veszteség nem érinti olyan érzékenyen a gazdaság többi szereplőjét, mint nálunk. Legalább ilyen súllyal esik a latba, hogy ott a nyilvánosság jóval tisztábban működik, tehát sokkal nagyobb kockázattal kell számolnia annak, aki a lobbyzáson túlmenően összefonódással, korrupcióval gyanúsítható.
Közép- és Kelet-Európában létezik egy olyan vélekedés, hogy a korrupció, a gazdasági bűnözés természetes velejárója a gazdaság átalakulási folyamatának, s egy nagyon alacsony etikai normaszint alakult ki. Ezt a nézetet vallja egyébként a média-értelmiség jelentős része is. Nagyon nehezen vállalja, hogy megjelenítse azokat a jelenségeket, amelyek súlyosan veszélyeztetik az átlátható gazdaság működését. Ennek háttereként azt a feltételezést is megkockáztatnám, hogy több más társadalmi szereplőhöz hasonlóan a média-értelmiség is egyre jobban függ a gazdasági elittől.
A nyilvánosság és az átláthatóság hiánya azért is nyomasztó, mert például a hatalmi törekvések és az azokat képviselő csoportok ismeretének hiányában a választásokon valójában nem is tudja a választópolgár, kikre, milyen valóságos törekvésekre adja a voksát. Másrészt az is nyilvánvaló, hogy egy olyan országban, ahol az erőforrások újraelosztása politikai csoportok harcának a függvénye, a hatékonysági szempontok kevéssé tudnak érvényesülni.
A mai gazdaságban a gazdasági elit valójában ambivalensen viszonyul a piachoz. Miközben a piacról és a verseny szabadságáról beszél, valójában annak korlátozásában érdekelt. Ez ugyanúgy vonatkozik a nyugati országok gazdasági elitjére, mint a mienkre: ezen elit igényli a piacgazdaság nyújtotta előnyöket, miközben erős késztetést érez arra, hogy annak hátrányait az államra és a politikai szférára hárítsa.
Ezzel együtt még mindig a gazdasági elit az, amely a társadalom számára a legígéretesebb, minthogy a kulturális elit túl távol van, a politikai elitben pedig mélységesen csalódtak az emberek.
– Nem hiszem, hogy a gazdasági elittel kapcsolatban több illúziója lenne a társadalomnak. A vizsgálatok szerint a legjellemzőbb beállítódás alapvetően negatív, mégpedig részben a vagyonszerzés módja miatt, részben a tömeges elszegényedés következtében.
Érdekes még az a kérdés, hogy ki hogyan gazdagodott meg?
– Lengyel György kutatásai például azt jelzik, hogy nálunk az emberek jelentős hányada gondolja: ahhoz, hogy valaki a gazdaságban boldogulni tudjon, bizonyos szabályokat át kell hágnia.
A gazdasági elitet a széles társadalom nem ismeri annyira, mint az állandóan szereplésre kényszerülő politikusokat és elit értelmiséget, amelyeknek funkciójukhoz tartozik az, hogy a rivaldafényben álljanak. A gazdasági elit ezzel szemben kevésbé keresi a nyilvánosságot, sőt ha teheti, inkább rejtve marad. De a gazdasági élet szabályai önmagában, szakmai okokból is csak kevésbé átláthatók a laikus közvélemény számára. Ítéletei ezért bizonytalanabbak, mint a politikai és kulturális elit vonatkozásában.
Kutatásaim során azt tapasztaltam, hogy csak keveset lehet tudni arról, kik az igazán nagy vállalkozók, az igazán gazdag emberek. Az igazán erősek gyakran a határvidékeken, vidéki városokban és falvakban élnek. A nyilvánosságot kerülik. Az igazán jelentős vállalkozók tehát azok, akiket nem ismerünk. Sejtéseink lehetnek róluk, de csak becsülni tudjuk a súlyukat és a befolyásukat.
Milyen különbséget tesz a gazdagok és a gazdasági elitbe tartozók között?
– A gazdasági elit nem szinonimája a gazdagoknak. Tagjai azok, akik képesek makrogazdasági folyamatok befolyásolására. A gazdasági elit több csoportból áll. Fő csoportjai: az állami bürokrácia gazdasági kérdésekkel foglalkozó személyiségei, a nagybankok és külföldi bankok topmenedzserei, a nagyvállalati vezetők és a nagyvállalkozók. Idesorolandók még a parlamenti pártok gazdaságpolitikusai is. Külön kört képeznek a külföldi tulajdonosok, akik részei a gazdasági elitnek, s akikről még keveset tudunk.
A vállalkozókat tekintve azok sorolhatók a gazdasági elithez, akik képesek a makrogazdasági döntések befolyásolására. Ők azok, akik kapcsolatba kerülnek a politikai szférával vagy az érdekszervezeteken keresztül vagy pedig a pártokkal kiépített közvetlen kapcsolataik révén.
Ugyanakkor a politikai elitnek is érdeke, hogy egy olyan elit álljon mögötte, amely támogatja a törekvéseit. Minden párt megpróbálja a saját gazdasági klientúráját kiépíteni. Ez is világjelenség. Különböző piacgazdasági modellek vannak, köztük olyanok, amelyek tudomásul veszik ezt – mint például Olaszországban -, és olyanok, amelyek kevésbé tolerálják – lásd az Egyesült Államok példáját.
Nálunk különösen nagy a hajlandóság az összefonódásra, így volt ez az előző kormány és a jelenlegi esetében is. Míg azonban az Antall-kormánynak nem volt elég ideje a kliensi kapcsolatok szélesebb körű kiépítésére, noha hatalmas lendülettel látott neki, a késő kádári technokráciához fűződő kapcsolatai miatt a szociálliberális koalíciónak ez könnyebben ment, lévén, hogy e viszonynak már a nyolcvanas években létrejöttek a csírái.
A politikai döntéshozók és a gazdaságpolitikát meghatározó bürokratikus csúcselit kölcsönös bizalma kellett ahhoz, hogy a Bokros-csomagot meg lehessen hirdetni. Az elit vállalkozói része ugyanakkor nagyon ellentmondásosan reagált erre a pénzügypolitikára és mindent megtett annak érdekében, hogy több ponton fellazítsa. Ez a program nem általában a gazdasági elitnek, hanem a már meglévő nagy gazdasági és hatalmi koncentrációknak kedvezett, azoknak, amelyeknek már komoly exportpiacaik voltak. A monetáris fékek elsősorban azokat a vállalkozói köröket sújtották, amelyeknek a belső piacon vannak hadállásai. Hasonlóan hátrányt szenvedtek keresleti oldalon azok, akik most akartak új vállalkozásba kezdeni, egyszerűen azért, mert egy lepusztult piacon nem lehet a termékeket eladni.
Merre visz a restrikciós spirál?
– Az első félév gazdasági adatai a restrikciós spirálról szóló jóslataimat támasztják alá. Azt, hogy a restrikció betarthatatlan és óhatatlanul fellazul. Ez a jelenség azért veszélyes, mert ilyenkor nem a gazdaságilag eredményesek, hanem a politikailag erősek javára történik meg az erőforrások átcsoportosítása. Következménye a lassuló termelés, a pénzfeleslegek keletkezése és minden, ami ezzel jár. Úgy tűnik, hogy annak a vitathatatlan javulásnak, ami a pénzügyi mutatókban eddig bekövetkezett, az volt az ára, hogy a reálgazdaságnak a hatalmi központokhoz és multikhoz nem tartozó részét mind jobban kizsigerelték.
Ezek a ciklusok egyébként a gazdaságpolitikában a hetvenes évektől jól megfigyelhetők, amikor is a megszorításokat szükségképp fellazulási szakaszok követték. A végeredmény ismert. A világban egymással mérkőző strukturalista és neoliberális iskola küzdelméből az utóbbi látszik most győzedelmeskedni. A neoliberális törekvések lényege a makrogazdasági, s ezen belül is a pénzügyi mutatók azonnali javítása. A recept már rövid távon javulást ígért, akár fél év alatt eredményeket lehet felmutatni, hogy aztán hamarosan újból előjöjjenek a megoldatlan szerkezeti problémák. A strukturalista iskola javaslatainak megvalósítása jóval több időt igényelne. Erre csak kevéssé van módjuk, mind a szűk választási ciklusokban gondolkodó kormányoknak, mind pedig a gazdaságot irányító csúcselitnek. Ez utóbbi ráadásul gyakran kritikátlanul meg akar felelni a nemzetközi pénzügyi normáknak, ezért sem mutat affinitást a strukturalisták javaslatai iránt.
Sokszor említi tanulmányaiban, hogy komparatív előnyeink leépülése olyan perifériális helyzettel jár, ami már a gazdasági elitet is veszélyezteti. Milyenek az esélyei annak, hogy kikerüljük a peremhelyzet csapdáit?
– Berend T. Iván nagyon plasztikusan mutatott rá, hogy az átalakulás módja és a peremhelyzetbe kerülés miatt jelentős szakmák és munkakultúrák tűnnek el. Ezzel együtt még mindig vannak olyan területek, ahol egyedi és magasan feldolgozott termékekkel és színvonalas szolgáltatásokkal, nem pedig a munkaerő költségeinek leszorításával növelhetnénk versenyképességünket.
Magyarországon nem egyszerűen pénzhiány, hanem koncepcióhiány mutatkozik. A valódi felzárkóztatás egyik lehetősége az lenne, ha a piaci igények által orientált oktatást nem lepusztulni hagynánk, hanem intenzíven fejlesztenénk. A fő veszély nem a konkrét tudáshalmaz elvesztése, hiszen azt a nemzetközi piac pillanatok alatt le is értékelheti. Sokkal aggasztóbb a tanulási készség és a kreativitás veszélyeztetése. A tömegesen lecsúszó családok tovább örökítik az elvesztett reakcióképességet, ami pedig a piacgazdaság, a piaci magatartás egyik legfontosabb eleme.
