Ez legalábbis szerepzavar. Vagy lebukás: a gourmet rántott levest eszik, vagy az erkölcscsősz kupiba jár.
Horn Gyula háza meg a haza szégyene is így kerül együvé. A tiszteletlen ház. A szociális tekintetben legendásan érzékeny miniszterelnökről kiderül, hogy “gazdag”. A négyszintes épület létének nyilvánosságra kerülése – villacsapás a szocikra. Mert a “mi is, ki is a gazdag mostanában?” kérdésre azért – legalábbis a választók számára – adekvát válasz lehet egy Remete-hegyi villa.
Apropó ház. Szavazás az ország házában az alkotmányról. Joggal vélhetjük: egy igazságügyminiszternek hivatali ideje alatt nem juthat hálásabb és méltóbb feladat, mint új alkotmányt alkotni. Ehhez képest Vastagh Pál tartózkodóan viselkedett: négy minisztertársával egyetemben nem támogatta az új alkotmány koncepciójához benyújtott, s a parlamenti pártok többsége által támogatott módosító javaslatokat. A szavazás váratlan fordulataként a korábban annyit egyeztetett, ezerszer átrágott csomag az MSZP képviselőinek tartózkodó és ellenző voksai miatt nem ment át a törvényhozáson. (Az öt miniszter igenje elegendő lett volna a végső igenhez.) Ők állítólag csak a “legutóbbi kongresszusukon megfogalmazott elveknek megfelelően jártak el”. A frakcióvezető és az MSZP-s képviselők többségének meg torkán akadt az egyeztetett igen.
A gépbe porszem került, az alkotmány pihen.
A magyar demokrácia, akár a koraszülött csecsemő, gyengécske, kicsit érzékeny, óvni, védeni kell. S a kormánynak jó anyaként vigyáznia illik erre a szaggatottan lélegző, ifjú teremtményre. Csak mintha nem tudná, mi a dolga. Mintha a kormányban társult pártok, s főleg a szocialisták állandó zavarban lennének. Nemcsak identitásukat, hanem a politikai szerepüket illetően is.
S aki figyeli őket, az is zavarban van, nem tudja “ezeket” hova tenni. Illetve ahová tenné, az nem publikus. A nyomdafesték sem tűri, meg aztán egyszerűen csak komcsizni is “túlságos leegyszerűsítés” volna. Lehetne boncolgatni a baloldali értékek mibenlétét, mi az, amiből nem engednek; mindezt összevetni a realitás talajával – milyen is a magyar rögvalóság; no és illene bevallani, hogy a kapitalizmus építése kapitális hibákkal is jár. Csak úgy szoci, nesze alapon.
Az alkotmánykoncepció leszavazásának oka az érdekegyeztetés mechanizmusának kihagyása – értsd: kimaradt a szakszervezeti lobby befolyásának alaptörvénybe emelése, pedig az a “kongresszus által elfogadott irányelvekben” is benne foglaltatott. Korporatív kor, mi eljövend?
Szóval nehéz megbirkózni a kormányzás ezernyi gondjával, bajával, problémájával. Ide is kacsintani, meg oda is, rágondolni is szörnyű, hogy a proli nem a pro libertate rövidítése, a pénzéhség nagy úr.
Visszatérve a villára – ami inkább csak egy többszintes ház, kissé ízléstelen kivitelben, lakni jó lesz: ebben az ügyben megtestesül minden, ami a magyar szocialistákat megosztja, s a politikát megdermeszti. Egyfelől a szükségszerűen követendő, keményen liberális gazdaságpolitika, másfelől a választóközönség által is elvárt szocialista ideálok megvalósítása – mi ez, ha nem állandósult tudathasadásos állapot. A zavar úgy tűnik nem pillanatnyi, eltart még egy ideig.
S ha “a miniszterelnök majd egyszer befejezi politikai pályáját”, (vajon Kósáné Kovács Magda mikorra datálná mindezt?), szóval Horn Gyula annyi dolgos év után “méltó körülmények között, családja körében megpihen”, egy csöndes esti órán majd kinéz az ablakon. S míg révetegen figyeli az alant morajló várost, maga sem tudja miért, halkan dúdolni kezdi az Internacionálét.
