A mecseki uránbányában 1957 óta 33 aknát és 1000 kilométer (!) vágatot hajtottak ki; 45 millió tonna kőzetet hoztak felszínre, amelyből 20 ezer tonna uránfémet nyertek ki. A magas fenntartási költségek (szellőztetés, energia, szállítóberendezések üzemeltetése stb.) miatt az utóbbi években bebizonyosodott: legalább évi 430 tonna, nyersércből kinyert uránfém kell ahhoz, hogy nullszaldós legyen a bánya. Persze, még így is csak akkor, ha Paks viszonylag magas áron: 60 dollárért veszi át az urán kilóját. (A Paksi Atomerőműnek megközelítőleg éppen ennyi fűtőelemre van szüksége évente.) Az uránnak nincs valós világpiaci ára; azt még napjainkban is stratégiai termékként kezelik, s az üzletek igen változó értéken köttetnek. Az úgynevezett spotpiacon, ahol egy-egy tételért azonnal fizetnek, lassan tíz éve 20-30 dollár között mozog az ár, miközben a hosszú távú szerződéseknél 60-90 dollár. A ’70-es évek aranykorában 110 dollárért kelt el az urán fémkilója. A mecseki uránbánya problémái a ’80-as évek közepétől kezdődtek, mert a bányából akkor is csak 100 dollár fölötti önköltségi áron sikerült kihozni egy fémkilót, amikor a stratégiai világpiaci ár már 90 dollár alatt volt. Ennek szellemében született az 1989. évi kormánydöntés: a Paksi Atomerőmű 60 dollárért vegye át az uránt, s ha a cég ennyiből megél, akkor életben maradhat.
