A svéd Szociáldemokrata Párt újonnan megválasztott elnökeként Göran Persson váltja fel a miniszterelnöki székben a kevésbé színes egyéniségű Ingvar Carlssont, aki tíz évig töltötte be a pártelnöki posztot. Az új svéd miniszterelnökre az a feladat vár, hogy egyszerre őrizze meg pártja jóléti politikáját, és élénkítse fel a gazdaságot.
Persson azután került a párt élére, hogy 1994-ben pénzügyminiszterként megmentette Svédországot a pénzügyi összeomlástól. Szigorú költségvetési intézkedéseinek eredményeként némileg megerősödött az országnak a nemzetközi pénzügyi piacokon megrendült pozíciója.
A reformok ellenére Svédország még mindig nem tudta teljesen feldolgozni az elmúlt évtized fájdalmas változásait, hiszen ezek alapjaiban rendítették meg azt az egalitáriánus jóléti társadalmat, amelyet világszerte “svéd modellként” emlegettek. A történteket a Financial Times a következőképpen foglalja össze: “Svédország kénytelen volt elismerni, hogy pénzügyileg nem engedheti meg az 1970-es években kialakított, a bölcsőtől a sírig tartó jóléti rendszer fenntartását. A nemzetközi versenyképesség megteremtése okozta kényszerhelyzetben kiderült, hogy a svéd vállalatoknál túlfoglalkoztatottság van, magasak a ráfordítások, és elkerülhetetlenek a rendszeres leértékelések.”
A munkanélküliséggel összefüggő költségek emelkedése miatt az állam kiadásai rohamosan felduzzadtak, és az állami szektor pillanatok alatt túlnőtt azon a mértéken, amit a magánszektor még finanszírozni tudott.
A szociáldemokraták ennek ellenére továbbra is kitartanak az újraelosztó jóléti rendszer mellett, amelyben a párt azon alapelve tükröződik, hogy a társadalmi egyenlőtlenség minimális mértékű legyen. Perssonnak most úgy kellene ezt a célt megvalósítania, hogy egyúttal visszafordítsa azt a folyamatot, amelynek során az elmúlt 25 évben Svédország az OECD-országok vásárlóerő-paritáson számolt egy főre jutó GDP-rangsorában az első öt csoportjából kihullva a 17. helyre esett vissza.
Az 1991-93-as recesszió után a svéd gazdaság valamelyest megerősödött, miután erőteljes harcot indítottak a hatalmas költségvetési deficit és a viharos gyorsasággal emelkedő, egy ponton a GDP 100 százalékát megközelítő belső államadósság ellen. A három év során végrehajtott, az éves GDP 7,5 százalékát kitevő költségvetési kurtítások és adóemelések 1995-re stabilizálták az adósságot, és 1998-ra várhatóan a költségvetési deficit is megszűnik.
Amikor a szociáldemokraták 1994 végén három ellenzékben töltött év után visszatértek a hatalomba, Persson hozzálátott a reformokhoz, s az ország visszaszerezte a pénzügyi piacok megingott bizalmát. Az utóbbi hónapokban pedig jelentősen erősödött a korona, és estek a kamatlábak. Persson bízik abban, hogy Svédország teljesíteni fogja azokat a konvergencia-kritériumokat, amelyek alapján csatlakozhatnak az 1999-re tervezett európai gazdasági és pénzügyi unióhoz.
A gazdaság azonban még mindig sérülékeny, a válság könnyen visszatérhet. Idén az első évnegyedben – az 1995-ös 3 százalékos bővülés után – a növekedés komolyan lelassult. A munkanélküliség 12 százalékos (a hivatalos adatok szerint alacsonyabb, mert azok nem veszik figyelembe a képzésben és átképzésben részt vevőket). Elkeserítő helyzet ez egy olyan országban, amelyben a munkanélküliség még hat évvel ezelőtt is 5 százalék alatt volt.
Az állami szektor nagysága nemzetközi összehasonlításban még mindig óriási: a GDP 60 százaléka. “Ha szerencsénk van, a hanyatlás éles, de rövid lesz. Ha viszont Európa és Svédország recesszióba kerül, akkor Göran Persson nagy bajban lesz. A munkanélküliség azonban mindenképpen magas marad” – nyilatkozta a Financial Timesnak Klas Eklund, a Skandinavska Enskilda Banken vezető közgazdásza.
A munkanélküliséget kezelő programokra, táppénzre és gyermekgondozási segélyre fordított jóléti kiadások lefaragása a közvélemény jó részét kifejezetten sokkolta. Azt hitték, hogy az 1994-es választási győzelem a hagyományos szociáldemokrata politikához való visszatérést hozza meg, nem pedig egy, a radikális konzervatív Carl Bildt jobbközép koalíciós kormányánál is nagyobb szigort.
A kormányzó szociáldemokratákat az Európai Unióba való tavalyi svéd belépés is megosztotta. Most pedig nyilvánvaló többségben vannak azok, akik ellenzik a pártvezetőségnek az EMU-csatlakozás melletti állásfoglalását.
A párt “újítóknak” nevezett felső vezetői most arról próbálják meggyőzni az egyszerű párttagokat, hogy az SZDP-nek radikális piaci reformokkal kell az országot a változásokhoz igazítania, nagyjából úgy, ahogy Tony Blair alakította át a brit Munkáspárt politikáját. (Igaz, ott ellenzékben, ami óriási különbség.) Napirenden szerepel a szociális juttatások átgondolása, a rugalmasabb munkaerőpiac megteremtése, a vállalkozások élénkítését szolgáló intézkedések bevezetése és az EU-ba való teljes integráció.
Carlsson politikája nyomán a párt már elindult ebbe az irányba. Az 1980-as években gyökeres gazdasági és pénzügyi dereguláció valósult meg, 1991-ben pedig adóreformot hajtottak végre. Az SZDP hivatalos politikája az EU-pártiság felé mozdult el.
Most az a kérdés, hogy milyen vezető lesz Persson. A nagy svéd exportőrök – a Volvo, az Ericsson, az Electrolux és az Astra – azt szeretnék, ha kitartana a piackonform politika mellett, szigorúan kézben tartaná az államháztartást, visszaszorítaná az állami szektort, enyhítene az adóterheken, és lazítaná a még mindig szigorú foglalkoztatáspolitikát. Az említett vállalatok azzal érvelnek, hogy ha a párt nem fogadja el ezeket a lépéseket, az országban nem fog helyreállni a fenntartható növekedés.
Perssonról még pénzügyminiszteri tevékenysége nyomán az a vélemény alakult ki, hogy ilyen programot fog folytatni. Vannak azonban arra utaló jelek, hogy a párt egyben tartása miatt az egyértelműen az SZDP munkástagozatához kötődő Perssonnak vissza kell fognia piaci elkötelezettségét. Januárban már nyugtalanságot keltett a pénzpiacokon, hogy a szakszervezetek követelésének engedve 1998-tól a munkanélküli-segély és a táppénz ismét a legutolsó fizetés 80 százalékára emelkedik, noha éppen a közelmúltban vitték le 80-ról 75 százalékra.
