A lélektan az egyén szintjén, a gazdaságelmélet pedig – Keynes és Erhard óta – a társadalom szintjén ismerte fel azt, hogy a reálteljesítmény nem pusztán a kemény tények függvénye.
Ugyanazon adottságok eltérő módon kombinálódhatnak, s eltérő eredményre vezethetnek attól függően, hogy miként motivált, milyen várakozásokkal és jövőképpel rendelkező szereplők kezébe kerülnek. (A néhai béketábor sokszorosan átélt sokfélesége a kételkedőket tapasztalati úton is meggyőzhette erről.) E felismerés fényében elgondolkodtató a magyar társadalom – sokfajta traumából táplálkozó – borúlátása, ami több felmérés szerint is rendre rosszabbnak értékeli saját helyzetét, mint a valóság (amely tagadhatatlanul maga sem éppen szívderítő).
A rendszerváltozást követő időszak sajátosságaként eltűnt a korábbi Magyarország-kép, s a legvidámabb barakk helyét a leggyengébb mutatókkal bíró, ráadásul kellemetlen rossz tanulóé váltotta fel, különösen a mára általánossá vált regionális megközelítésben. A kilátástalanság könnyen válthat önbeteljesítővé. Ezzel szemben a 30-as 40-es évek Amerikájától a mai Svájcig számtalan példa igazolja, hogy a “keep smiling” mentalitástól a minőségkultuszig terjedő viszonylag egyszerű panelek is társadalomformáló erővé válhatnak. Az újkori történelemben elég sok példája van a sikeresen kitalált államoknak, Hollandiától a bismarcki Németországon át Masaryk Csehszlovákiájáig. Ezért az ország helyzete nagyon is indokolja Hankiss Elemér kezdeményezését, a “Találjuk ki Magyarországot” mozgalmat. Ennek keretében sokan és több síkon gondolkodnak azon, miféle új közösségi identitás-kép alakítható ki a modernizálódó Magyarország számára.
Olyan országban, ahol a fizetési mérleg aktív tételei húszmillió turista, 25 ezer vegyes vállalat, sok százezer külföldi betétes és viszonzatlanul átutaló, az ország tőkeállományának negyedét birtokló külföldiek, s az euro-atlanti szervezetek megítélésétől közvetlenül is függnek, kézzelfogható, napi gazdasági igénnyé vált a vonzó és hiteles országkép, s az ezt megalapozó identitás kialakítása. Nem az egykori nemzetpropaganda-irodáról, s annak áldásos tevékenységéről van szó, de arról igen, ami miatt a német kancellár még az elmúlt években is fontosnak tartotta, hogy figyelmeztesse vakációzni induló honfitársait a vendéglátókkal szemben szükséges tapintatra. Nekünk kell tudnunk megmondanunk azt, hogy miért kívánjon minket tagjai közé fogadni az EU, miért épp ide jöjjön a turista és a befektető, mitől más és jobb hazánk a versenytársaknál. Aki ezt nem érti, a legegyszerűbb termék eladására sem alkalmas.
Ezt az összetett kérdéskört pusztán gazdasági szemszögből megközelítve megfogalmazható néhány olyan mozzanat és követelmény, amelyek bizonyára szükségesek a sikeres euroatlanti integrációhoz, s az ezt megalapozó meggyőző reálteljesítmény eléréséhez.
A felsőoktatásban “belépőnek” nevezett szint követelményei közül elsőként a közbiztonságot kell említeni.
Az integrálódás elemi szintje
Magyarországon a közbiztonság a legtöbb befektető országéhoz – így az Egyesült Államokhoz, Olaszországhoz – és a legtöbb versenytárshoz – így Kínához, Ukrajnához, Spanyolországhoz – képest még mindig elég jónak mondható. Ezt védeni kell, nem pedig ezen takarékoskodni.
Ezt követi a szabályozás stabilitása és kiszámíthatósága. Meggyőzőbb 90 százalékos adókulcsot meghirdetni, s ebből nem engedni, mint hetente változó, több kilométeres kivételi listákról elhitetni azt, hogy megfelelő kenőpénzért mindenki rákerülhet. Mindkét megoldás ismert. A magas adó mellett a vállalkozó a költségelszámolással és a transzferárral fog megélni, ha számíthat arra, hogy számláját, gazdálkodását és magánlakását a rendvédelmi szervek és az ugyancsak fegyveres testületként működő közteherbehajtók semmi körülmények között nem forgathatják fel. Az állandóan változó szabály, s az önkény az elmaradott országok ismertetőjele, amely a befektetői elköteleződést és a befektetési időhorizontot közvetlenül lerövidíti; nem ellensúlyozható nagyvonalú és költséges kedvezményekkel sem.
Harmadikként a “kereskedelmi kapu” működését kell megemlíteni. Aki a ferihegyi taxismaffia révén érkezik meg hozzánk, már tudja, mit gondoljon a köz- és jogbiztonságról, főleg, ha azt is tapasztalja, hogy tíz éve nem sikerült megoldást találni e páratlan jelenségre. A számlák számszaki helyessége, a nyelveket bíró és segítőkész személyzet, sőt a mellékhelyiségek állapota sokkal többet mond el egy ország állapotáról, mint a merített papíron nyomott propagandaanyagok. E területek – a légi közlekedéstől a hatályos törvényt érthetetlenül lefordítókig – valószínűleg nem megfelelő terepei a szociális érzékenységnek, hisz nálunk mélyebbről induló országok is megbirkóztak e nehézségekkel az elmúlt évtizedekben.
Az információ hitelessége
Az elemi szint itt két szélsőség kerülését jelenti. Egyrészt őrizkedni kell a keleties túlzásoktól (“a kerti törpék közül a szovjet a legnagyobb”). Másrészt tartózkodni kell a reklám világában különösen visszás önlesajnálástól, árunk gyenge oldalainak kiemelésétől. Pozitív értelemben négy követelménynek célszerű megfelelni. Egyrészt csak az idejében adott tájékoztatás eredményes. Ha csak 1995 őszén közöljük azt, hogy 1993-ban már szabad szemmel nem is látható mérvű volt a GDP visszaesése, rajtunk kívül senki se hiszi el, hogy itt tényleg egy tipikus hároméves alkalmazkodási recesszió zajlott le 1990-92. között, ami sem méretében, sem időtartamában nem páratlan. A nemzetközi fizetésekre vonatkozó, a partnerek által is elfogadottnak tekinthető adatokat sem elég akkor közzétenni, amikor már “minden gyanú fölött állnak”: a befektető már 4-6 héttel a tárgyidőszak után kíváncsi a piac fizetőképességét jellemző nagyságrendekre, lehetőleg nem a napi sajtóból.
Bár úgy tűnhet, hogy az előző követelménynek ellentmond, de hasonlóan fontos a pontosság. Nem szerencsés, ha 470 ezer munkanélkülit rendre egymillióra kerekítenek a közéleti szereplők. Nem szerencsés, ha hallgatnak arról, hogy a konszolidált államadósság harmadik éve csökken, a deficit pedig 1995-ben – és várhatóan 1996-ban is – a maastrichti kritériumoknak is megfelel. Hasonlóképpen hatott az 1994. évi közel 3 százalékos növekedés “stagnálásnak” aposztrofálása egy olyan évben, amikor ez nem maradt el az OECD-átlagtól.
Fontos az adatok értelmezése is. 2 százalékos növekedés nem sok, de radikális fizetésimérleg-kiigazító lépések mellett már a zéró is szép eredmény szokott lenni. Ha arról van szó, hány évet kell még fejlődni, hogy elérjük az EU-szintet, nem jó dolog EU-átlagot kelet-európai átlaghoz mérni – piaci árfolyamon. A célérték ugyanis az 1995. évi kibővülés előtti EU-érték 75 százaléka, utóbbit pedig vásárlóerő-paritáson kell mérni. E szerint Magyarország egy főre jutó GDP-je – az Economist Intelligence Unit szerint – 1996-ra 7500 dollár lesz, ami nincs fényévnyi távolságra a “legszegényebbek” 10 000 dollár/főjétől.
Negyedrészt fontos az adatok komparatív bemutatása. 10 százalékos reálbércsökkenés rossz, de a szokásos összehasonlítást jelentő Mexikóban a kiigazítás ára 30 százalék volt.
Az információ kultúrspecifikus
Talán túlzott óvatosságból vagy kényelemszeretetből, jellemző, hogy hazánkról tájékoztatási egyencsomagok jelennek meg, amelyek ritkán veszik figyelembe a befogadók érdeklődését és értékrendjét, s ezért élesen ellentmondanak a piaci munka alaptörvényeinek. Iszlám országbeli hallgatóságot nem fogunk meghatni azzal, hogy törvényhozásunk immár az egyneműek együttélését is pártolja. Japán közönséget nem győzünk meg arról, miért jó nálunk 10 évvel korábban nyugdíjba menni mint náluk, pedig ők a fejlettebbek. S nem kitalált példa az a hazánkban megjelent folyóirat, amelynek Moszkvában bemutatott első száma a háborús rémtettekről és az elrabolt műkincsekről szóló egy-egy külön cikkel kedveskedett olvasóinak – a nagyköveti fogadás résztvevői tiszteletpéldányt kaphattak.
Bel- és külföldi szempontból egyaránt fontos az, hogy közlendőnknek legyen információértéke. Ez – közismerten – egy-egy kérdés eldöntésére fölhasználható ismeretet jelent. A hazánkról megjelenő írások jelentős része múltba mered vagy fecseg, a fenti értelemben vett információt nem közöl. Tudjuk, hogy ki tervezte a múzeumot, de nem tudjuk, mikor és meddig van nyitva. Ha nyitva van, az nem alkalmazkodik a tipikus érdeklődő időbeosztásához.
Gyakorta úgy teszünk, mintha a hét végéig se látnánk előre, mintha az EU-csatlakozás távlata nem döntene el számos kérdést szinte eleve, a monetáris és az árfolyam-politika jellegétől a versenypolitikáig és az oktatási rendszer célszerű súlypontjáiig. A közéleti vitáinkat sokszor átható szabadon szárnyaló képzelet a gyermeki éretlenség benyomását kelti.
A bel- és külföld szempontjából nem kevésbé lényeges az, hogy mondandónknak van-e perspektívája, azaz következik-e belőle bármi is a jövőre, a hallgatóság döntéseire nézve. Távlatot adni akkor lehet, ha ilyennel magunk is rendelkezünk, legalább normatív értelemben.
Írásba foglalt gyengeség
Másrészt szükség lenne egyrészt a hivatalos szervek szintjén formális, a társadalom szintjén pedig informális egybehangoltságra. Utóbbinak kezdeti jeleit a magyar politikai életben az SZDSZ, a FKgP és a KDNP mutatja fel, nemzetközi viszonylatban pedig a csehek jelentik a kötelező példát. Mindenki tapasztalhatta, hogy a Klaus-kormány legádázabb ellenfelei is milyen vehemenciával, s milyen eredménnyel védik – az elemzők jó része által Patyomkin-falunak vélt – cseh gazdasági csodát. Ezzel szemben nálunk nem ismeretlen – a közelmúlt gyakorlatából – a költségvetés beterjesztésekor már a pótköltségvetésről nyilatkozó pénzügyminiszter, a vízkereszti interjújában a kereskedelmi mérleg előirányzatát kétségbe vonó kereskedelmi miniszter vagy az adóév utolsó hónapjában még jogszabályi értelmezéseket kiadó adóhivatali elnök. Ezek nem erősítik a kormányzat szavahihetőségét. Életveszélyes kezdeményezés, ha 180 szerződő félnek kívánjuk írásba adni, hogy nem vagyunk képesek kiszámolni adott év agrártámogatásának összegét, sőt erre is csak két év elmúltával jöttünk rá. Gyengesége mindenkinek lehet, de ezt az egész világ előtt írásba foglaltatni nem vall olyan életbölcsességre, amit a civilizált világban különös tisztelettel öveznének.
EU-tagság – tájolási pont
Az előadottakból jól látható, hogy az országkép javítása, eredményesebb gondozása és közállapotaink civilizálása egyazon érme két oldala. Nem létező eredményeket nem lehet eladni. A meglévő egyensúlytalanságot azonban lehetne úgy csökkenteni, hogy az önkép javulása segítse a reálteljesítmény létrejöttét. A schopenhaueri világkép alapján nem lehet családot alapítani és befektetni sem. A magyar gazdaságban a transzformációs visszaesés véget ért, a magánszektor a GDP termelésének háromnegyedét adja, s a pénzügyi közvetítő rendszer átstrukturálása is nagyjából lezárult. A szerves úton megindult növekedés fenntarthatóvá tételéhez hozzájárulhat közvetlenül is az EU-tagság perspektívája.
Az EU mint konkrét tájolási pont persze közel sem ideális, hisz a bürokratikus vízfej kialakulásának, s az állami aktivizmus és túlszabályozás nemzetközivé tételének veszélye közismert. Ettől függetlenül azonban a “valóságosan létező EU” konkrét, s korántsem csak jogalkotási feladatokat támaszt a magyar irányítási gyakorlattal szemben. A miniszterelnökségen megalakult az EU-iroda, s elkülönített pénzalap szolgálja a teljes jogú tagságra történő felkészülés propagandáját. A konkrétumok ismeretében azonban félő, hogy a korábban felsorolt veszélyek korántsem egy képzelt betegség tünetei. Széles körű szakmai konszenzust élvező csatlakozási stratégia nem alakult ki, bár több kutató és kutatóhely tett közzé átfogó igényű elképzeléseket. A korábbi reformbiztosságokat idéző, az összes érdekelt igazgatási szervezetet és független szakértőket egyetlen vezérkarban, döntési jogosultsággal egybeszervező szervezeti és szellemi bázis nem alakult ki. Az integrációs kabinet mai formájában nem érinti egyetlen tárca korábbi jogosítványát sem – ezt hallhattuk a külügyi, az ipari, a földművelésügyi és az igazságügyi tárca képviselőitől. A pénzügyi tárca – talán az iránta megnyilvánuló közérzület hatására – csak meghívott az illetékesek közé, eseti alapon. Nos, ez a helyzet körülbelül a fordítottja annak a szervezeti felépítésnek, aminek célszerűsége mellett e sorok szerzője több helyütt is érvelt. Intézményi bázis híján sosem lesz egységes magyar kormányzati politika, pedig a csatlakozás talán még szélesebb körű érdeksérelmekkel is járhat, mint a vasút átszervezése vagy a tandíj bevezetése. Így pedig szinte biztos, hogy nem lesz olyan termék, amit az integrációs kabinetben foglalkoztatott tekintélyes szakértők segítségével propagálni lehetne. S ami még veszélyesebb, a részérdekek könyökléséből aligha jön létre az a jövőkép, s belőle az az egyszerű panel, ami a reálteljesítmény serkentőjévé válhatna.
“A finn – tehetséges nép” – mondogatják Helsinkiben. Mi pedig búsonghatunk azon, hova jutottak ők a cári birodalom perifériájáról, miközben nekünk a depressziónk vált teljesítményalakítóvá, társadalmi méretekben.
A ROSSZABB MAGYAR MAKROSZEREPLÉST…
