Nem biztos, hogy a “kitartunk a stabilizációs gazdaságpolitika mellett” szólam azt jelenti az MSZP-ben, hogy a nagyobbik kormánypárt valóban ki is tart a stabilizációs gazdaságpolitika mellett.
Az MSZP kongresszusa nem változtat a stabilizációs gazdaságpolitikán, mert az adott körülmények között más megoldás nem látszik – mondta Horn Gyula a szocialista pártkongresszus előtt tíz nappal az MSZP választási szövetségese, a legnagyobb szakszervezeti tömb, az MSZOSZ középkáderei előtt. A miniszterelnök óvatos volt, érdemben nem válaszolt a Sándor László MSZOSZ-elnök által előadott, s lényegében az aktuális a gazdaságpolitikával nehezen összeegyeztethető szakszervezeti követelésekre. A feltételek teljesítése esetén Sándorék készek lennének egy, a kormányzati cikluson átívelő ár-bér alku egyezségsorozat megkötésére. A vasasok képviselője Horn szemébe mondta: az országgyűlésben ülőknek joguk van nem teljesíteni a szakszervezeti feltételeket (lásd külön írásunkat), “a szakszervezeteknek meg joguk van arról gondoskodni, hogy a most ott lévők 30 évig ne kerüljenek a hatalom közelébe”. A konstruktívabb bányászvezér, egyben országgyűlési képviselő, Schalkhammer Antal kurtán és barátian azt ajánlotta a miniszterelnöknek, hogy az egyébként is gyenge teljesítőképességű minisztériumi apparátusokra ráférne, ha a szakszervezetiek szakértőit is bevonnák a kormányzati döntés-előkészítésbe.
A mostani követelések jelentőségét nem pusztán az adja, hogy az MSZOSZ másfél éve nem ütött meg ilyen kemény hangot, hanem az, hogy Sándor László március eleje óta egyeztetett ezekről Horn Gyulával egy szűk körű (két alkalommal négyszemközti) eszmecsere-sorozaton. A miniszterelnök reakcióiból ítélve nem az MSZOSZ rendezvényén hallotta először a téziseket, s azok nincsenek túlságosan ellenére.
A jelek szerint a hétvégi tisztújító kongresszus előtt többen úgy érzik: itt az alkalom a gazdaságpolitika korrekciójára.
Az 1994 májusa óta eltelt időszak fejleményei azt mutatják, hogy a szocialista kormánytagok és képviselők túlnyomó többsége felismerte a pénzügyi stabilizáció kényszerét, s a végrehajtása mellett döntöttek. “Sokan gyűlölik ezt a kényszert, de reálpolitikusok, s támogatják a stabilizációs politikát” – említette a Figyelőnek Békesi László. A volt pénzügyminiszter úgy írta le a kongresszus előtti helyzetet, mint amelyben nem helyes támadni a magát a stabilizáció mellett elkötelező Hornt. Békesi ugyanakkor rámutatott, hogy elmúltak a stabilizáció napi kényszerei, s ebben a helyzetben a verbális kiállás mögött tartalmi módosítási ötletek támadhatnak a nagyobbik kormányzó pártban. Békesi a lehetséges módosítási irányokként a szakszervezeteknek tett engedményeket, valamint az ÁPV Rt. második redisztribúciós központként való viselkedését nevezte meg. Az első esetben lelassulhat, akár meghiúsulhat az államháztartási reform; a második esetben pedig kemény inflációs nyomás támadhat, ha a nettó vagyonfelélésből származó bevételekkel hirtelen, művi módon növelik a keresletet.
Az államháztartási reform dolgában radikalizálódtak a szakszervezetek. Vágó János MSZOSZalelnök, a Nyugdíjbiztosítási Önkormányzat elnöke odáig ment, hogy Robert Maxwell nevezetes nyugdíjalap-csalási ügyével meg a Barings-botránnyal riogatja a nyugdíjasokat, ha a vagyonfedezeti elvű nyugdíjrendszer kerül szóba. A tb-önkormányzatokban, a tb-alapok gazdálkodásában eminensen érintett MSZOSZ-tábor láthatóan viszolyog attól, hogy a ma egyedüli piaci szereplő nyugdíjalapnak esetleg versenytársakkal kelljen megküzdenie az új rendszerben. Lehetséges politikai partnereik között lehet a munkaügyi miniszter, aki az MSZOSZ álláspontjához hasonló módon, alsóbb szintű alkusorozat végén mondaná ki: ez a rendszer már kitesz egy ár-bér alkut. Az MSZP elnökségébe aspiráló Kiss Péter – az elmúlt évtizedben indult KISZ-vezetői és a Baloldali Ifjúsági Társulás körül a közelmúltban üzletileg és politikailag is összekovácsolódott ifjabb generáció reprezentánsa – új hangot ütött meg. Az államháztartásról azt mondta: a reformmal nemcsak azt kell meghatározni, hogy az állam milyen feladatokat nem láthat el, hanem azt is, hogy milyen szolgáltatásokat garantál. Kiss miniszter ehhez szükségesnek tartja az adórendszer átfésülését is. Véleménye szerint a privatizációs többletbevételek egy részét a tb-rendszerek átalakítására kellene fordítani, mert az átalakítással járó költségek nézete szerint nem teremthetők elő magukból a tbágazatokból. Kiss a saját tárcája szemszögéből világosnak nevezte a gazdaságpolitikai célt: csökkenteni az élőmunka költségeit, ezzel is javítani a cégek jövedelemtermelő képességét.
A kongresszusra időzítve adta ki a Nagy Sándor köré szerveződő szocialista csoport a már említett “Márciusi nyilatkozatot”. Gazdaságpolitikai értelemben a nyilatkozat alapeleme az, hogy a gazdaság növekedése nélkül már aligha érhető el tartós stabilitás. “Változzanak a hangsúlyok” – rögzítette a Figyelő érdeklődésére Nagy Sándor. A politikus szerint a tavalyi pénzügyi stabilizáció nem vezethetett a jövedelemtermelő képesség javulásához, továbbra is lassú a struktúraváltás a reálgazdaságban, s ebből azt a következtetést vonta le, hogy az eddig alkalmazott monetáris és fiskális eszközök a jövőben nem elégségesek a stabilizáció és a növekedés fenntartásához. Az államháztartási reform ügyében Nagy eltökéltnek látszik: szorgalmazza a nyugdíj- és az egészségbiztosítási koncepciók idei elfogadását. Nyilatkozatából az derült ki, hogy a nyugdíj dolgában mentes a Vágó Jánosra jellemző radikális állásponttól.A tb-alapok, az önkéntes kölcsönös és a piaci biztosítók és azok biztosításai közötti arányok meghatározását várja.
Kérdés, milyen szerephez juthat Nagy az MSZP-ben. Az elnökségbe nem kerül be, ő maga is a parlamenti munkára helyezi a hangsúlyt. Komolyan számít Medgyessy Péterre, ahogy mondta: a pénzügyminiszter 1997-re szóló 5 százalékos GDP-növekedési prognózisa, az államháztartási reform “reális” végrehajtására tett ígérete, a növekedés és az infláció leszorításának hangsúlyozása szimpatikusak a számára.
Az új pénzügyminiszter egyelőre fészkelődik a székében: kinevezése óta leginkább azzal van elfoglalva, hogy minden érdekcsoporttal különalkut próbál kötni. Eddig jó üzeneteket küldött, mindenkinek azt mondta, amit az hallani akart, állítják róla frakciótag informátoraink. De hozzáteszik azt is, hogy ez nem segít majd, amikor intézkedéseinek ellenérdekelt érintettjei is lesznek, mondjuk a tb-reform esetében – ennek a végigvitelére ugyanis Medgyessy elszántnak mondja magát.
Az MSZP-frakció gazdasági és költségvetési munkacsoportjának tagjaiban élénken él Bokros Lajos miniszterségének emléke. Bokros kétségkívül elsöprő egyéniség volt, a semmiből szerzett magának egy nagyon erős fan clubot, egy saját bejáratú lobbyt a frakcióban. Medgyessy karaktere kétségkívül nem ilyen. Az ő esetében Bokroshoz képest egyelőre egyetlen alapvető koncepcionális eltérésre lett figyelmes a frakció, ez pedig a beruházás-élénkítés, az infrastruktúrafejlesztés gondolata iránti nagyobb érzékenység. Néhányan a Matolcsy György nevével fémjelzett koncepció hatását látják ebben, és nem zárják ki, hogy informális kapcsolat létezik a miniszter és Matolcsy között. A frakció mindenesetre még nem kötelezte el magát. Ahhoz, hogy Medgyessy a Bokroséhoz hasonló támogatói frontot tudjon teremteni magának, még legalábbis idő kell: a Bokros-árvák várnak.
Két héttel ezelőtt még élénken foglalkoztatta a szocialistákat a kormány további átalakítása. Akinek jelenleg a leglabilisabb a helyzete a kormányban, az Dunai Imre ipari miniszter. A frakcióban többen koncepciótlan embernek tartják, aki semmivel nem állt még elő (a minisztérium sikeres átszervezése közigazgatási államtitkári feladat, mondják). Dunai maga sem fordít arra energiát, hogy megnyerje a frakciót, mert nem tartja fontosnak, politikailag meghatározó tényezőnek a képviselőcsoportot. A miniszter maga az olajgate-ügyet tudatos kikészítésnek és méltánytalanságnak érzi. “Katasztrofális állapotban van” – mondja róla egy munkatársa, és Horn miniszterelnökhöz fűződő egykori bizalmas kapcsolata sem a régi már. Pillanatnyilag nem érdemes mérget venni rá, hogy sokáig lesz még miniszter: egyes szocialista informátoraink azt sem zárják ki, hogy ő maga kezdeményezi a minisztercserét. Akár megy, akár marad, ez érdemben aligha befolyásolja a gazdaságpolitikát.
Az MSZP-kongresszus előestéjén békésnek látszanak az előkészületek. Valamennyi pártbéli csoport tisztában van azzal, hogy a pártelnök pozíciójának megingatása a kormány megingásához vezet. Valamennyi pártbéli csoportban erős a meggyőződés, hogy az MSZP 1998 után is kormányalakító tényező lehet. Itt azonban vége is az egyetértésnek. A parlamenti frakció gazdasági, költségvetési munkacsoportjában dolgozó képviselők, Bokros Lajos miniszterkedésén iskolázva magukat, a kemény antiinflációs, óvatos monetáris és fiskális politikára esküsznek, amely a stabil növekedéssel együtt hozza meg gyümölcsét. Gyengéjük, hogy a mostani politikai nagyágyúk közül igazán csak Szekeres Imrére számíthatnak. Ebből a körből másoknak – így Puch Lászlónak, Géczi Józsefnek, Simon Józsefnek – most kell beverekedniük magukat a pártelnökségbe. A privatizációs bevételek elköltésére ezernyi ötlettel rendelkező Suchman Tamás (a két lábon járó “második redisztribúciós központ”) Horn első számú kormánybéli bizalmasaként megkerülhetetlen tényező. Az ő elképzelései találkozhatnak a keresletnöveléstől nem tartó, a BIT-es háló szálait összefogó Kiss Péterével, aki nyugodtan tervezhet az ezredfordulón túlra is. Ez a két érdek találkozhat a volt kormánytagoknak most a pártban vigasztalódó csapata (Jánosi György, Katona Béla, Kósáné Kovács Magda) érdekeivel. E csapat annyiban vall közös nézetet Nagy Sándorral, hogy a pénzügyi egyensúly visszanyerése után most már a gazdasági növekedésre kell összpontosítani, az pedig valószínűsíti az újabb választási sikert. Az MSZP vezetési struktúrájának át-alakítása azt jelezi, hogy a pártelit valójában elégedetlen a kormány hátterével. Minden csoport hajtogatja a maga mondókáját a megoldásra – egyelőre halkan.
