Bár az OECD-tagságért vívott meccs gólja, a Nemzetközi Valutaalapnak (IMF) a magyar hitelkérelemről hozott kedvező döntése szintén csak a “nyolcvankilencedik percben” esett, a meccs már valamivel korábban eldőlt. Kétség sem férhet hozzá, hogy a dolgok ilyetén alakulása elsősorban Bokros Lajos, no meg Surányi György egyéves buzgólkodásának az elismerése. Még akkor is, ha előbbit már nem a pályán érte a megváltó bírói sípszó.
A magyar illetékesek tulajdonképpen soha nem rejtették véka alá, hogy az IMF-hitelmegállapodás csak és kizárólag a goodwill megszerzéséhez szükséges, lévén, hogy mindenekelőtt ez a feltétele az áhított OECD-tagságnak.
A nemzetközi szervezetek már csak ilyenek: hiába értékelnek kedvezően adott esetben egymástól függetlenül, külön-külön is egy országot, azért a fejlődőkkel bajlódó globális pénzügyi intézmény hivatalos pecsétje mindennél többet ér. Ennek hatására nemcsak a Világbank és “hasonszőrű” társai pénztárcája nyílik meg, hanem a nemzetközi hitelminősítő ügynökségek is jobban hajlanak a kedvezőbb besorolásra. Ez pedig végső soron a mostaninál jóval olcsóbbá teheti a külföldi hiteleket – persze mindenekelőtt a magyar vállalatok számára, hiszen a Magyar Nemzeti Bank, 12 milliárd dolláros devizatartaléka birtokában, manapság nem kényszerül külső forrásbevonásra.
Ez utóbbi persze már jelzi: a kívülállók számára furcsának tűnő logikába az is bőven beleillik, hogy – az “akkor kaphatsz hitelt, ha bebizonyítod, hogy nem szorulsz rá” jól ismert banki hüvelykujj-szabálya alapján – akkor ítélnek oda Magyarországnak 400 millió dollárt, amikor arra éppen nincs is igazán szüksége. Miközben az arra valóban rászorulók (amilyen hazánk is volt például 1992 májusában, az akkor hatályos hároméves hitel-megállapodás felfüggesztésekor) pénz helyett mindössze a Valutaalap tanácsaival gazdagodhatnak.
Persze nem mindegyik volt szocialista ország hisz a magyar módszerben. Jóllehet, a velünk eddig már, s valószínűleg a jövőben is unos-untalan összehasonlítgatott cseheknek sincs szükségük IMF-hitelre, az ő elmúlt év végén megszavazott OECD-tagságukhoz nem igényeltek a magyarokéhoz hasonló kirakat-megállapodást a Valutaalappal. A szintén a legfejlettebb országokat tömörítő csoportba tartó lengyelek pedig milliárdos tartozásuk visszafizetésével kívánták függetlenségüket még érzékletesebbé tenni. Óhatatlanul felmerül a kérdés: nem lett volna-e üdvözítőbb nekünk, magyaroknak is azzal a fordított logikával érvelnünk, hogy éppen a kedvező eredmények miatt az OECD-tagsághoz még a névleges megállapodás sem kell a Valutaalappal?
Az ugyanis kétségtelen: ha minden megy tovább a maga útján, akkor a mostani, ezúttal 23 hónapra kötött hitel-megállapodás sem tölti ki az idejét. A különbség mindössze annyi, hogy míg az előző két alkalommal a Valutaalap kezdeményezte a felfüggesztést, elképzelhető, hogy ezúttal a magyar kormány mondhatja majd be az “unalmast”. Az effajta érdektelenség persze csak akkor engedhető meg, ha már bent vagyunk az OECD-ben, ahová ugye – mint tapasztalhattuk – belépni kicsit körülményes, de aki egyszer már berken belül van, azt nemigen teszik ki.
Így látszólag az sem nyom sokat a latban – legalábbis a Valutaalap szempontjából -, hogy a korábbiakhoz hasonlóan a mostani hitel-megállapodás egyes feltételei is nehezen teljesíthetők-e. Az viszont már az ország érdeke, hogy még az esetleges búcsúintés után is “betartsa” a többek között az inflációra, az államháztartási, valamint a folyó fizetési mérleg hiányára akár önként, akár némi washingtoni sugallat hatására vállalt kötelezettségeket.
Mindenesetre az IMF-kapcsolat miatt immár másfél évtizede morgók jól járnak. Elvégre Párizs mégiscsak közelebb van.
