(Figyelő, 1996/9. szám)
Előrebocsátom, hogy ugyan felsőfokú agrárvégzettséggel rendelkezem, és a földművelésből élek, de nem tartozom a “zöldbárók” közé. Amire vezető lehettem volna egy tsz-ben, addigra a szövetkezetek már jelentősen átalakultak. Hat éve önállóan gazdálkodva próbálok megélni. Tapasztalataim szerint a mezőgazdasági tsz-ek sorsát döntően nem a mostani támogatási vagy földhasználati és -tulajdonlási viszonyok határozzák meg.
Mindenki emlékezhet arra az időszakra, amikor, még az előző rendszerben, hozzáláttak a szövetkezeti törvény átalakításához. Olyan passzusok kerültek a törvénybe, amelyek lehetővé tették, pontosabban előírták az addig osztatlan közös vagyonként nyilvántartott tsz-vagyon nevesítését. Ebben a szakaszban, a törvény végrehajtásakor fel sem merült, hogy valamiféle jóvátételi (kárpótlási) alapon határozzák meg a tsz-tagok részesedését. Ahogy visszaemlékszem, elsősorban a tsz-ben viselt tisztség, munkakör, meg az ahhoz kapcsolt jövedelem voltak a felosztás szempontjai. Két év alatt tulajdonképpen a tsz-vezetők rátehették kezüket a legjobb üzletrészekre. Emiatt akár botrányok is lehettek volna, de nem sok ilyenre emlékezhetünk. Valószínűleg főként azért, mert az emberek belátták: a gazdasági vezetői tudással és tapasztalattal rendelkezők jól tudják majd vezetni a gazdaságot.
A tsz-vagyon nevesítése és a rendszerváltás után következő törvények alapjaiban rendezték át a tsz-ek vagyoni viszonyait. Ahogy megfigyeltem, az emberek elsősorban a jussolásra láttak alkalmat, s nem a hasznulást figyelembe vevő döntésekre. Ezt igaznak gondolom a tsz-vezetőkre és az egyszerű tagokra egyaránt.
Mindenki láthatja, hogy olyan birtokszerkezet alakult ki, amely nem lehet életképes. Ha elhisszük azt, hogy a földtulajdonosok többsége saját maga akarja megművelni a földjét, vagy komolyan végiggondolja a bérbeadását, akkor nyugodtan számoljunk azzal is, hogy ezeknek a tulajdonosoknak a többsége egyszerűen tönkre fog menni. A tíz hektár alatti kisbirtokok szántóföldi kultúrákkal nem hoznak annyi pénzt, amennyiből a gazda és családja jól megélhetnének. Persze, vannak olyan növénykultúrák: zöldségfélék, virágok, amelyekkel kisebb birtokokon is eredményesen lehetne, lehet gazdálkodni. De ezek a termesztési rendszerek rettentő költségesek. Sok pénzt kell áldozni a termelés biztonsága érdekében a víz- és tápanyagellátásra, gondoskodni kell a gyors csomagolás és szállítás feltételeiről. Ráadásul az igazán eredményes gazdálkodás érdekében azon érdemes gondolkodni, hogy az általános termelési cikluson kívül, extraszezonban (Magyarországon ez leginkább a telet jelenti) is terméket tudjon valaki a piacra küldeni. Az indulás költségeinél arra is figyelni kell, hogy a beindult termesztés mindig komoly élőmunkát igényel, s igazából nem lehet szép, exportminőségű árura számítani, ha olyan munkásokkal dolgozunk, akik nem értenek ahhoz, amit a csinálnak.
Minden szempontot figyelembe véve tehát azt látjuk, hogy a kisebb birtokon is jó üzletet jelentő mezőgazdasági termeléshez nagy pénzt kell befektetni, s kitartónak kell lenni, amíg hasznot hajt a gazdálkodás. Én nem hiszem, hogy a mai kisbirtokosok többsége ilyen kitartó lenne, vagy hogy bőven lenne befektetni való pénze. Azt hiszem, a kisbirtokos gazdálkodás esélyei sem túl jók mostanában, nem szűnik meg a földbirtokok felvásárlása, a koncentráció.
Amikor ezeket a dolgokat emlegetjük, azt is említsük meg, hogy a rendszerváltás utáni átalakításban az akkori döntéshozók elfeledték: a nagyüzemi rendszernek lehettek igen hasznos elemei. Azon kellett volna dolgozni, hogy az életképes zöldség-, gyümölcstermelő ágazatok, kisszövetkezetek egységként túlélhessék a birtokszerzési időszakot. Mostanában nem tudom elítélni azokat a törekvéseket, amelyek arra irányulnak, hogy a szövetkező gazdák kapjanak esetleg támogatásokat. Az már más kérdés, hogy mindeközben hogyan szerez további tulajdonokat a “zöldbáró” réteg. Meg kellene barátkozni azzal, hogy ha nem törvénysértő módón szereznek tulajdont maguknak vagy a szövetkezetüknek, akkor inkább szurkoljunk az eredményes gazdálkodásukért. Szerintem a jól gazdálkodó, adót fizető tsz-ek mégiscsak közelebb állnak hozzánk, állampolgárokhoz, mint a ma még egyáltalán nem vagy alig látható külföldi földtulajdonosok. Remélem, nem okoz majd sokkot az országban, ha egyszer kiderül, hogy igazából mekkora földterületet szereztek már meg külföldiek háttérszerződésekkel.
Figyeltem, hogy mit beszélnek a parlamentben a feketegazdaságról. Csalódtam, mert alig említették az ingatlan-nyilvántartás katasztrofális állapotát. A telekkönyvi rendszer a mai helyzetben egyenesen csábítja a spekulánsokat, a hitelezési csalókat, mert a telekkönyvi kivonatok könnyen manipulálhatók, egyszerű fénymásolással, ráadásul eredetiben sem tükrözik mindig a valóságos állapotot. Ide azonnal százmilliókat kéne befektetni.
