Az olasz államháztartás világraszólóan negatív egyenlegén persze a fagylaltnyugta-kaliberű megoldások semmit nem javítottak. Az államháztartás egészének, mindenekelőtt a nyugdíjrendszernek az átfogó reformja továbbra is napirenden van, s Itália lassan több szakértő kormányfőt emészt el, mint ahány pénzügyminiszter fogy Magyarországon.
Természetesen dőreség volna közvetlen összefüggést sejtetni a fagylaltnyugta és az olasz politikai rendszer nem sokkal későbbi összeomlása között. Politikai rendszerek önmagukban persze aligha omlanak össze ilyen intézkedésektől, amelyek azonban jól jelzik a politikai elit cselekvőképtelenségét és fantáziájának, még inkább érdekeinek határait.
Magyarországon sincs másról szó. Ami jogszerű, az többnyire itt se jó üzlet – az állam pedig keveset tesz azért, hogy a saját maga által alkotott jogszabályokat érdemes és lehetséges legyen betartani. Ekkora adómértékek mellett például több mint érthető – jószerével az egyetlen racionális döntés -, ha a gazdaság szereplői elsősorban az adókerülő és -kímélő megoldások iránt mutatnak fogékonyságot.
A mai hazai viszonyok ismeretében muszáj (és érdemes) az adó- és járulékterhek csökkentéséről érdemben – és nem csupán választási megfontolásokból – gondolkodni. Már csak azért is, mert kizárólag ez teremtene kellő erkölcsi alapot az állam számára, hogy a kimerített gazdasági eszközök után a gazdaságon kívüli kényszerek eszközéhez folyamodjon.
Ma ugyanis a kormány pótcselekvés gyanánt alapvetően gazdaságon kívüli kényszereket próbál bevetni a feketegazdaság ellen. Külön nyomozótestületet állít fel, hogy ezzel vérig sértse mindazokat, akik már nyakig beleásták magukat az ügyekbe (esetleg azért, hogy a számára kényelmetlen ügyeket elvonhassa a politikailag kevésbé “tájékozott” nyomozóhatóságoktól?). Külön bizottságot állít fel a munka összehangolására, mert így bizonyosan zavarosabb viszonyokat teremt a döntéshozatalban, kiélezi a különféle szervezetek közötti természetes rivalizálást, és sikeresen elkölt még pár(száz) milliót az adófizetők pénzéből.
Mindezt ahelyett teszi, hogy elsősorban a saját háza táján söprögetne, például kedvezőbb feltételeket teremtene a gazdálkodáshoz, vagy hatékonyabbá tenné felhalmozott kintlevőségeinek a behajtását, amivel egyébként az egyenlő versenyfeltételek kialakítását is szolgálná.
A feketegazdaság visszaszorításának akadálya azonban valószínűleg nem az akarat hiányában vagy a rosszul megválasztott gazdasági és gazdaságon kívüli eszközökben keresendő. Itt magával az állammal és képviselőinek egy részével van komoly baj.
Egyre több vállalkozótól hallani a panaszt: versenytársaik lekörözhetetlen előnyt élveznek, mert pártkeresztapák kegyeit keresik, s hajlandók patrónusuk és pártjuk zsebét egyaránt megtömni. “Vegye tudomásul X, hogy ha a kormánnyal akar üzletelni, akkor az út rajtam keresztül vezet!” – kiabálta (állítólag) magából kikelve Y, a Z nevű kormánypárt vezető tisztségviselője az államformáról elnevezett téri pártszékház folyosóján – cseppet sem leplezve tehát közvetítői szándékait.
Olaszországban az nyitott teret a “tiszta kezek” akciójának, hogy maguk a vállalkozók kezdtek el vallani az általuk megvesztegetett politikusokra, tisztségviselőkre. Magyarországon vészesen terjed az olasz szindróma, amelynek visszaszorítására éppen nem a kormányzat, hanem a feddhetetlen, jogkövető vállalkozók és érdekképviseleteik lehetnek képesek – már amennyiben tiszta és átlátható viszonyok között kívánnak gazdálkodni.
