A fordulat két évéről szóló cikkében Krecz Tibor leírt egy olyan mondatot is, amely mellett nem szabad szó nélkül elmenni: az igazgatási lovagrendek ellenállását is megtörve megszervezték a kincstárat” (Figyelő, 1996/6. szám).
Az írás lényegével egyetértek, de ezzel nem. Mintha a pénzügyi lovagrendből szólaltak volna meg, ők hangoztatnak hasonlókat a kritikákra adandó elfogadható válasz helyett. A kincstárat ugyanis nem szervezték meg, legfeljebb meg-szervezetlenkedték.
A jogszabályok természetesen (?) későn jelentek meg, információkhoz jutni nem vagy csak drága előadásokon lehetett. Emellett egy igazgatási lovagrendi Sancho Panzának egyik napról a másikra azonnal alkalmaznia kellett az év végi jogszabálydömping mesterműveit. S ha a lojális köztisztviselőnek abban a szerencsében volt része, hogy munkahelye nemcsak egyszerű kincstári intézmény, hanem alapból gazdálkodik, amely alapot éppen akkor hozzák létre, öröme ekkor válhatott teljessé, élvezvén a jogszabályok, jogszabály-értelmezések, utasítások, levelezések, telefonálások, értesülések, előadások, módosítások, cáfolatok szilveszteri bacchanáliáját. Saját példa: december végén még nem tudhattuk, milyen módon kapják meg a munkanélküliek a januári járandóságukat.
Továbbá, az igazgatási lovagrendek ellenállását még jobban megtörve, nem foglalták jogszabályba eddig a számvitel módosítását. (Január előtt jó lett volna.) A lovagrendek a régi módon már nem, az új módon még nem juthatnak ismeretekhez saját gazdálkodásukról.
A lovagrendeket az agyagba döngölve nem adták ki a kincstár működéséről, gazdálkodásáról szóló jogszabályt. A nyugat-európai példákat oly sokszor tanulmányozók, azokra szívesen hivatkozók ugyan mondják már meg, hogy ott hogyan csinálják. Így?
Nem működik a Kincstári Vagyonkezelő Igazgatóság (KVI) sem. Ennek azért van jelentősége, mert a KVI gyakorolná – az államháztartási törvény (áht) szerint január elseje óta gyakorolja is – a kincstári vagyon feletti tulajdonosi jogokat, de KVI nincs. Vagyis van, csak – jogszabály, alapító okirat, működési szabályzat hiányában – lóg a levegőben.
Az áht szerint több száz milliót elkölthetünk, de nem adhatunk oda egy ötéves, a rendszerünkben már elavult, de oktatásra megfelelő számítógépet egy iskolának. És egy apró csemege: ha jól olvasom, egy összetört széket elégethetünk, de öt kiló tűzifaként nem adhatjuk el. Majd a KVI.
Az igazgatási lovagrendek teljes megsemmisítésével még adós a kincstár. Erre, a koncepciókból, nyilatkozatokból kikövetkeztethetően, majd a teljes körűen központosított kincstári gazdálkodás-nyilvántartás bevezetésekor ke-rül sor.
Összefoglalva: a kincstári gazdálkodás elindításaként a pénzügyi kormányzat a kincstári egységes számlán történő finanszírozással fontos, azonnali nagy hasznot hozó döntést hozott. A bevezetés kapkodó, rosszul előkészített volta viszont több ezer embernek okozott értelmetlen többletmunkát, bosszúságot és fölöslegesen kockáztatta bizonyos ellátórendszerek biztonságát.
Az áht által előírt további jogszabályok hiánya átmeneti, olykor súlyos zavarokkal jár(hat).
A kincstári gazdálkodás nyilvánosságra nem került teljes koncepciója (van-e?), a vagyongazdálkodás törvényben előírt módja pedig olyan megoldást sejtet, amely az intézményi gazdálkodás visszaszorításával egy szupercentralizált, bürokratikus mamutszervezetet, agyonszabályozott, nehézkesen és még drágábban működő rendszert hoz létre.
Állítólag a hatékonyabb gazdálkodás érdekében. Az azonban nem lehet véletlen, hogy egyetlen kincstári optimista sem tudott a hasznosságra vonatkozóan érdemleges, hihető adatot, számítással alátámasztott becslést bemutatni.
Talán 1972-ben Medgyessy Péternél hallgattam az “állami pénzügyek és gazdaságirányítás” című stúdiumot. Gyengülő memóriámmal arra emlékszem, hogy akkor M. P.-nek egészen más elképzelése volt egy jól működő költségvetési intézményrendszerről, mint a kincstár mai létrehozóinak. Kíváncsi vagyok, hogy eszméi azóta mennyire modernizálódtak.
(Példák a Bács-Kiskun Megyei Munkaügyi Központból, illetve Magyarországról.)
