Így értékelte a pénzügyminiszter váratlan lemondását és a miniszterelnök nem kevésbé váratlan elfogadó döntését a szocialisták frakcióvezetője, s a szabaddemokrata miniszterek is. A kommentárok arra mutatnak rá, hogy az OECD sem Törökországtól, sem Új-Zélandtól nem követelte meg a tb-hiány adott mértékét, s az IMF sem igényli a maastrichti deficit-kritériumon belül maradt tagállamaitól az ilyesmit. Nehezen érthető a “miért épp most és miért épp ezen” kérdése, ámbár bennfentesek már hosszabb ideje tudni vélték, hogy a kormányfőnek egyáltalán nem lenne ellenére egy – pártkongresszus előtti – szakrális áldozat. A kormány voltaképpen amellett tört lándzsát, hogy a tb-hiány maradjon a költségvetési törvény szabta keretekben, s hallani lehet, hogy államkötvények kibocsátásával “fedezik” e hiányt…
Nos, ez a “megoldás” már jól mutatja, miért vált ez a nagyon is részletkérdés a kormányzati reform-elkötelezettség próbakövévé. Sem a bevételi, sem a kiadási oldalon nem hoztak döntést, hanem a következő év(ek)re tolják át a kialakult feszültséget. Bokros Lajos pontosan tudja, hogy ez az az “újítás”, amely az egy évtizede megfigyelhető halogatás gyakorlatának továbbvitelét jelenti, az immár szokásossá vált radikális piacosító jelszavak hangoztatásával. És ehhez nem kívánt asszisztálni. Hiszen azért adta fel kényelmes bankvezetői állását, épp a számára kedvező privatizáció küszöbén, mert az államháztartás átszabását, azaz a politikai után a társadalmi-gazdasági rendszerváltozás megszervezését látta fő feladatának.
Elvileg senki sem vitatja, hogy már e reformokat megelőzően is lépéseket kell tenni a tb gazdálkodásának kiegyensúlyozására. Gyakorlatilag azonban a költségvetési vita idején a tb-önkormányzatok még a számlavezetőjük által nyilvánosságra hozott 50 milliárdos hiány létét is elvitatták. Majd, amikor a törvényhozás döntött az 1996. évi hiány mértékéről, két hónappal e döntés után kiderült, hogy van a népszuveneritásnak még a parlamentnél is hivatottabb letéteményese, amelyet formailag se köt a költségvetési törvény. Sőt, maga a kormány döntött az örökölt hiány mintegy 15 milliárd forintos növeléséről az ingyenes egészségügyi ellátások részleges helyreállításával és a gyógyszerár-emelés elhalasztásával.
Nem gondolom, hogy a tb-járulék adóvá alakítása jó ötlet, különösen év közben nem az. Maradnának a kiadáscsökkentő lépések, ilyeneket azonban a tb-önkormányzat nem terjesztett elő. A pénzügyminiszter azért hagyta a tb-hiány gólemét életre kelni, mert könnyű és biztos győzelmet remélt ellenében. Hisz a kormánytöbbség szavazta meg az idei költségvetést és benne a tb-hiányt kellő időben. E parlamenti felhatalmazás birtokában írhatta meg az IMF készenléti hitelhez szükséges szándéklevelet, benne e becikkelyezett (azaz nem pótlólagos) kötelezettségvállalással. Erre föl vállalhatta az OECD pénzügyi bizottsága előtt a már amúgy is jóváhagyott kiadáscsökkentést mint az elkövetkezendő reformlépések próbáját és igazolását. S az OECD kedvező döntése “csoroghat” át az EU megnövekedett fogadókészségébe is. A standby pedig a kormányzat által régóta szorgalmazott modernizációs hitelek csapjának megnyitásához szükséges.
Az egymásra épülő lépéssorozatra és a szavahihetőségre figyelemmel nem igazán érthető, miként várhatta bárki a pénzügyminisztertől, hogy a nemzetközi egyezmény(ek) aláírásakor, de akár a majdani zárszámadáskor is azt állítsa: a február 18-i kormányülés hatására eltűnt a tervezett 18 és a várható 70 milliárd közötti 52 milliárdos különbség. Államkötvények kibocsátásával ez technikailag ugyan megvalósulhatna, tartalmilag azonban nem. Mert éppen azok a kiigazító lépések maradnak el, amelyek megtétele az ország saját érdeke lenne, még a reformokat megelőzően, azoktól függetlenül is.
