A törvény által meghatározott szerveződési elveket követve 1996 januárjáig körülbelül 180 nyugdíjpénztár alakult, a taglétszám körülbelül 40 százaléka a területi, egyharmada munkahelyi, körülbelül 20 százaléka pedig a szakmai-ágazati pénztárakban összpontosul. A besorolás nem feltétlenül fedi a valóságos szerveződési elveket, de a számokból jól látható, hogy a létszám eloszlása nem egyenletes: az egyes pénztártípusok átlagos taglétszáma a munkahelyi pénztárakban a legnagyobb, ezt követik a szakmai-ágazati pénztárak, amelyek valójában egy-egy szakma vállalatait tömörítik.
Munkahelyi önálló nyugdíjpénztárt főleg a nagyobb, több ezres vállalatok alapítanak, de nem egy olyan nagy létszámú vállalatról tudunk, amely előnyben részesítette a nyitott pénztárakat. Ezekkel kapcsolatban az a közvélekedés, hogy a nyitottság automatikusan nagyobb taglétszámot hoz, és ebből egyenesen következik a nagyobb biztonság, valamint az alacsony költségszint. Ezeket a feltételezéseket azonban az élet nem feltétlenül igazolja.
A nyitott pénztárak taglétszáma csak kevésszámú pénztár esetében éri el a több ezer fős nagyságrendet, a többségnél a taglétszám mindössze néhány száz fő, és a bővülés üteme igen mérsékelt.
A költségszint – csakúgy, mint a költségek szerkezete – az egyes pénztárakban nagyon eltérő, a költségek alacsony szinten tartása és azok folyamatos elemzése semmiképpen sem megy automatikusan. A nagy taglétszám – főleg a sok egyéni taggal bíró pénztáraknál – inkább a költségek növekedésével jár, mivel a tagokkal való kapcsolattartás és a befizetések precíz nyilvántartása rengeteg többletráfordítást igényel. A nyugdíjpénztárak összehasonlítását nehezíti, hogy nem kerülnek nyilvánosságra adatok azok költségszintjéről.
