Különös érdeklődésre tarthat számot az 1992-ben közgazdasági Nobel-díjjal kitüntetett Gary S. Beckernek, a chicagói egyetem professzorának az Európai Pénzügyi Unióval (EMU) foglalkozó cikke. Címe: Mereven visszautasítani.
A pénzügyi uniót (EMU) akkor támogatná mind a 15 tagország polgárainak többsége, ha biztosak lehetnének abban, hogy a jövőbeni európai központi bank ugyanúgy viselkedik majd, mint a német központi bank. Ezzel szemben jogos az aggály, hogy az EMU pénzpolitikája a kompromisszumok és a különböző pénz- és fináncpolitikai igényű tagállamok közötti politikai kötélhúzás eredményeként alakul majd ki. Egy körkérdés eredménye: a németek 73 százaléka nem hiszi, hogy egy közös valuta olyan stabil lenne, mint a német márka. Bizonyosan ez magyarázza, hogy Helmuth Kohl szövetségi kancellár nem vállalta a kockázatot, hogy a németek népszavazáson nyilváníthassanak véleményt az EMU-ról.
Azonban egyes németek saját vagyonukkal már a valutaunió ellen “szavaztak”. A svájci frank értéke nőtt a német márkához viszonyítva, mert a németek vagyonuk egy részét svájci frank által dominált tőkebefektetésekbe helyezték át, jóllehet azok kevesebb tőkehozamot eredményeznek, mint a német tőkebefektetések. Ezzel szemben a német szövetségi hitelek, amelyek 1999 után lesznek esedékesek, a pénzpolitika bizonytalanságai miatt már erős kamatprémiumokat igényelnek.
A valutaunióra vonatkozó tervek Spanyolországban, Görögországban, Olaszországban és olyan más országokban a legnépszerűbbek, amelyek Németországénál magasabb inflációt és kevésbé stabil pénz- és költségvetési politikát tudnak felmutatni. Szerencsére van segítség ezen országok számára anélkül, hogy az a tudatos stabilizációs pénz- és valutapolitikát folytató országok rovására történne. Ahelyett, hogy a hatalmat egyetlen központi bank kezébe tennék le, sokkal előnyösebb volna tovább decentralizálni és támogatni a valuták közötti versenyt.
Fontos lépés lehetne ebben az irányban, ha egy valutaunió mindegyik tagállama megengedné, hogy adóbevételeit nemcsak a mindenkori nemzeti valutában, hanem német márkában, angol fontban, francia frankban és esetleg még néhány más valutában is be lehessen fizetni. Így az átváltási árfolyamokat a kereslet és kínálat piaci erői határoznák meg.
A valuták közötti verseny hozzájárulna a felelőtlen kormányok megfegyelmezéséhez. Ugyanis valutáik értéke gyorsan csökkenne, ha megpróbálnák, hogy inflációval másszanak ki pénzügyi problémáikból. Hiszen ekkor a magánszemélyek és vállalatok stabilabb valutákban bonyolítanák ügyleteiket.
Abból lehet kiindulni, hogy a legtöbb ország lakossága továbbra is a saját valutáját részesíti előnyben. Azonban olyan mértékben, ahogy a polgárok bizalma erősödik az új rendszer iránt, a fogyasztók, munkavállalók és üzletemberek egyre fokozódó mértékben fognak olyan valutákat használni, amelyek stabil vásárlóerővel rendelkeznek. Ezzel a megközelítéssel a németek és mások is abba a helyzetbe kerülnének, hogy főleg a saját valutájukra támaszkodhatnak mindaddig, amíg az továbbra is jó teljesítményt mutat fel.
Megfelelő idő után a tranzakciós költségek a különböző valutákkal folytatott kereskedelemben valószínűleg már csak elhanyagolható összeget fognak kitenni.
A nemzetek világszerte felismerték már azokat a hatalmas előnyöket, amelyeket a verseny eredményez a monopóliummal szemben. Az Európai Unió az egységes valutára vonatkozó jelenlegi terveivel teljes mértékben elereszti a füle mellett ezt a tanulságot: ösztönözni a nagyobb versenyt az európai valuták között és elutasítani a felelőtlen állami pénz- és fináncpolitikát.
