Többeket meglepett az a kormánydöntés, amely szerint 1997. január 1-jéig össze kell vonni a bank-, a biztosítási és az értékpapírpiac felügyeletét ellátó állami szervezeteket. Jóllehet, az egységes pénzügyi főhatóság kísértete immáron évek óta visszaköszön a különféle szakértői anyagokból, arra azonban még a tűzhöz közel ülők sem számítottak, hogy a kormány – jószerivel minden előzmény nélkül – egyik napról a másikra határoz majd az Új, Nagy Felügyelet létrehozásáról.
A döntés időzítése már csak azért is furcsa, mert azzal éppen egy időben fogadták el a hitelintézetekről és a pénzügyi vállalkozásokról szóló törvény, valamint az új értékpapírtörvény téziseit, amelyek paragrafusai még szót sem ejtenek a közös fedél alá költözésről. Éppen ellenkezőleg: az egyes területeket felügyelő hatóságok feladat- és jogköreit világosan elhatárolják. Az Állami Bankfelügyelet esetében például azt tervezték, hogy az az Országgyűlés felügyelete alatt működő, országos hatáskörű államigazgatási szervként csak a törvénynek van alárendelve, vagyonával önállóan gazdálkodik, s az nem vonható el. (Arra pedig a korábbi években mind a bank-, mind pedig a biztosítás-felügyelet esetében volt példa, hogy a költségvetés szorult helyzetében úgymond “kölcsönvette” a hatóságok számláin felhalmozódó felügyeleti díjakat).
Könnyen lehet, hogy a kutya éppen itt van elásva. A kormányzatnak nyilván “csípte a szemét” a pénzügyi hatóság önállósodási törekvése, ezért – ha burkolt formában is – odacsapott, és megmutatta, ki az úr a háznál. Nem véletlen, hogy a döntésről szóló tájékoztató már arról beszél: az egységes felügyeletet a kormánynak rendelik alá, és annak státuszát külön törvény határozza majd meg. Különösen gyanússá akkor válik a dolog, amikor kiderül, hogy a hatóságok valójában nem is olvadnak össze, csupán egy egységes testület kezébe kerül az irányítás, amely a szervezetileg különálló apparátusokat irányítja majd.
Az értékpapír- és a biztosítási piacot felügyelő hatóságok helyzete viszont első ránézésre erősödik majd a jelenlegi szabályozáshoz képest, hiszen ez a két felügyelet eddig közvetlenül a pénzügyminiszter, és nem a kormány hatósugarába tartozott. Ám ez az előny sokak szerint csak látszólagos, hiszen az összeolvadással az eddig legalább részben meglévő döntési önállóságukat is elveszítik. Ami könnyen odavezethet, hogy a pénzügyi szektor feletti felügyelet súlypontja látványosan a bankok irányába tolódik el.
Az összeolvadás mellett szól viszont, hogy a pénz- és tőkepiacok szereplői egyre kevésbé vesznek tudomást az egyes területek között felállított jogszabályi korlátokról, és előszeretettel merészkednek idegen vizekre. A bankok biztosítási termékeket dolgoznak ki, és – egyelőre ugyan burkolt formában – részt vesznek az értékpapír-piaci műveletekben; a biztosítók betétszámlához hasonló életbiztosításokat terjesztenek; a brókercégek pedig sajátos befektetési bankokká alakulnak. (Talán nem véletlen, hogy ezen az ülésen döntött a kormány arról is: az OTP függessze fel az – egyébként már mintegy két éve nem terjesztett – életbiztosítással egybekötött nyugdíj-előtakarékossági betétek gyűjtését.) E folyamatot pedig csak a felügyeletek közötti szálak szorosabbra fonásával lehet igazán kordában tartani.
Érvek tehát egyaránt felhozhatók a kormány döntése ellen vagy mellett. A nagy kérdés csupán az, hogy miért éppen most vált ilyen sürgetővé az eddig éveken át halogatott összevonás. Hiszen korábban különösebb erőfeszítés nélkül lehetett volna az egyes felügyeletek jogállásáról szóló paragrafusokat módosítani, ma viszont ehhez, alig egy hónappal a biztosítási törvény elfogadása után, egy már “élő” jogszabályon kell változtatni, egyszersmind a lassan egy éve formálódó új pénzintézeti és értékpapírtörvény egyes részeit is gyökeresen át kell dolgozni.
