A múlt hét utolsó napján január 26-ig tartó, ideiglenes megegyezés jött létre az elnök és a kongresszus közötti költségvetési csatában, amely hetekig megbénítot a fontos kormányzati részlegek munkáját. A kényszerszabadságra küldött vagy fizetés nélkül dolgozó összesen 760 ezer ember helyzete egyelőre rendeződött. Január 26. után azonban a vita újra fellángolhat.
Az amerikai költségvetési deficit körül folytatott elkeseredett birkózásnak ez az új, abszurd következményekkel járó felvonása még november közepén kezdődött. Az akkori menet végén a kormányhivatalok jó részének tevékenységét egy hétre felfüggesztették, és a birkózó felek 1995. december 15-ig adtak maguknak határidőt egy olyan kompromisszum elérésére, amely – az eredeti republikánus program követelései szerint 2002-ig – megszüntetné az amerikai költségvetés deficitjét. Ezt a határidőt nem tudták betartani.
A költségvetési háború voltaképpen már akkor megindult, amikor az 1994-es választások után a republikánusok, immár a kongresszusi többség birtokában, követelték a “Szerződés Amerikával” című köztársaságpárti program deficitmentes költségvetésre vonatkozó pontjának alkotmányba iktatását. Akkor az első “alapmodell” az volt, hogy az 1995-ös pénzügyi év mintegy 175 milliárd dollárosra becsült deficitjét 2002-ig fokozatosan nullára kell csökkenteni. Ezt követően a költségvetés kiadásai az eredeti igény szerint egyetlen évben sem haladhatják meg a bevételeket, kivéve, ha azt a kongresszus mindkét háza háromötödös többséggel jóváhagyja. Az alapmodellben a kongresszusi költségvetési hivatal (Congressional Budget Office, CBO) még a deficit fokozatos növekedésével számolt, amely a 2002-es pénzügyi évben elérte volna a 350 milliárd dollárt.
Azóta számos új modell került forgalomba, és az álláspontok közötti különbség fokozatosan csökkent. A CBO decemberi modellje 2002-re az áprilisi 350 milliárd dolláros helyett már csak 220 milliárd körüli deficittel számolt.
Egyébként a gazdasági trend a szövetségi kiadások arányának fokozatos csökkenését mutatja az Egyesült Államokban. 1983-ban ezek a kiadások még a GDP 24,4 százalékát tették ki; 1992-ben 23,3 százalékát; az 1995 októberében véget ért pénzügyi évben pedig már csak a 21,6 százalékát – függetlenül az elnök és a kongresszus költségvetési birkózásától. A republikánusok kiegyenlített költségvetést követelő terve szerint 2002-ben a szövetségi kiadások a GDP 18,7 százalékát tennék ki, Clinton legutóbbi javaslata szerint pedig 20,1 százalékát.
A dolog lényege természetesen az, hogy a költségvetés egyensúlyba hozása és a legfontosabb amerikai szociális programok között súlyos összefüggés áll fenn. Ennek az összefüggésnek különös politikai jelentőséget ad, hogy 1996. választási év az Egyesült Államokban. A republikánus deficit-kiegyenlítési program brutálisan megkurtítaná a jóléti programokat, és az úgynevezett felső középosztály s az annál is gazdagabb rétegek számára kedvező adócsökkentéseket vezetne be.
Az adóvitában Clinton annyi engedményt tett, hogy hajlandónak mutatkozott az alkudozás során a tőkenyereség-növekedési adó csökkentésére. Továbbra is ellenzi azonban azt az átfogó republikánus javaslatot, amely a kötvények, részvények, ingatlanügyletek és invesztíciók maximális adószintjét a jelenlegi 28 százalékról 19,8 százalékra akarja csökkenteni. (Az ideiglenes kompromisszum pillanatnyi állása szerint Clinton hét év alatt 87, a republikánusok viszont 240 milliárd dolláros adócsökkentést tartanak lehetségesnek.)
Ami a szociális programokat illeti, a Medicaid program republikánus revíziója például véget vetne a szegény sorsú gyermekek garantált készpénzsegélyezésének és a szegénységi küszöb alatt élő rétegek egészségügyi ellátásának. Clinton és a Fehér Ház a Medicaid programból 54 milliárd dolláros csökkentést lát lehetségesnek, a republikánusok 133 milliárdos csökkentést követelnek. Az általánosabb egészségügyi ellátás, a Medicare programjában hasonlóan nagy az eltérés: Clinton 98 milliárdos csökkentést lát lehetségesnek a republikánusok nem kevesebb, mint 226 milliárd dolláros csökkentési követelésével szemben.
Az eddigiekből kitűnik, hogy a büdzsé körüli birkózás fokozatosan veszít pénzügyi jellegéből, és egyre inkább politikai küzdelemmé változik. Az Economist úgy fogalmaz: “Clinton könnyen arra a meggyőződésre juthat, hogy éppen a megegyezés elmaradása áll érdekében. A jóléti kiadások védelmezése ugyanis olyan álláspont, amely óhatatlanul növeli népszerűségét. Ugyanakkor a republikánusok úgy vélik, hogy 1994. történelmi jelentőségű választási év volt, miután az Egyesült Államok az erőviszonyok átbillenésének évszázadonként általában kétszer előforduló helyzetébe jutott. Szerintük 1996-ban a Fehér Ház meghódításának legbiztosabb módja az, ha Clintont és a demokratákat úgy állítják be, mint a magas adók és az örökké tartó költségvetési deficitek pártját.”
Az álláspontok keményedését mutatta, hogy Clinton az esztendő végén megvétózta a kongresszusi többség által elfogadott 265 milliárd dolláros költségvetést, különösen élesen tiltakozva a törvénybe beiktatott rakétaelhárító szisztéma létrehozása ellen. Az 1996-os választási év nyomása természetesen nemcsak Clintonra, hanem a republikánusokra is ránehezedik. Az új esztendő második napján már félreérthetetlen szakadás mutatkozott a republikánusok magatartásában. A szenátusi többség vezetője, Dole szenátor, aki pillanatnyilag pártjának első számú elnökjelöltje, azt indítványozta, hogy még a kompromisszum létrejötte előtt a lehető legsürgősebben biztosítsák a jelenleg “lezárt” kormányhivatalok, illetve -szolgáltatások működését. Dole indítványa, amelyet a szenátus meg is szavazott, január 12-ig felszabadította volna a szövetségi kormányhivatalok tevékenységét megbénító “blokádot”. Ezzel szemben Gingrich, a képviselőház republikánus többségének vezetője és sokak szerint a párt “erős embere” megtagadta hozzájárulását, és kijelentette, hogy a szóban forgó hivatalok és szolgáltatások blokádjának felszabadítását az általuk benyújtott költségvetési törvény ügyében létrehozott megállapodáshoz kell kötni.
Ezután újabb keserves vita következett, amelynek során végül a tarthatatlan helyzetet a következő két hétre feloldották. Az ideiglenes megegyezéssel párhuzamosan Clinton annyiban eleget tett a republikánus követelésnek, hogy vállalta: benyújtja a maga javaslatát a költségvetés 2002 végéig történő kiegyensúlyozására. Az elvi és számszerűsíthető különbségek azonban egyaránt rendkívül nagyok. Így bizonyos, hogy a kötélhúzás tovább tart. Akár novemberig is nyílt kérdés maradhat, hogy ki kit ejtett túszul: Clinton a megosztott republikánusokat vagy a Köztársasági Párt kemény szárnya a Fehér Ház lakóját?
