A fundamentalisták pártjának első helyezése után a különböző, polgári kötöttségű pártok koalíciós kísérleteket folytatnak. Az üzleti élet képviselői gyors cselekvésre és a szigorú gazdaságpolitikai kurzus helyreállítására hívták fel a részvevőket.
Az 1996-os esztendő első napján a török vállalkozók szövetsége, a Tusiad gyors cselekvésre szólította fel a nem vallási irányzatú, szekuláris pártokat. A nyilatkozat felhívja ezeket a pártokat, hogy “jussanak megállapodásra, mert az infláció gyorsul, a karácsonyi választás óta a török deviza elveszítette értékének egytizedét, és 1996-ban a gazdaságnak súlyos adósságtörlesztési terhekkel kell megküzdenie”. Bárki is lesz Törökország új miniszterelnöke, valójában nincs gazdaságpolitikai választása. A Financial Times megfogalmazása szerint “az új pénzügyminiszter kénytelen lesz kemény stabilizációs csomagtervet meghirdetni”.
Félbehagyott stabilizáció
Ezt a helyzetet különösen az teszi érdekessé, hogy Ciller asszony, az eddigi miniszterelnök hivatali idejének kezdetén elfogadta az IMF által javasolt stabilizációs politikát, és nemzetközi megítélés szerint viszonylag egészséges gazdaságpolitikát folytatott, miközben Törökország az utolsó évtizedek egyik legkomolyabb gazdasági válságával küzdött.
A török gazdaság teljesítménye 1994-ben még 6,1 százalékkal esett vissza, és az infláció üteme elérte a 126 százalékot. A kormány eredetileg arra törekedett, hogy teljesítse az IMF monetáris, árfolyam- és kiadási sarokszámait. Ez a politika azt eredményezte, hogy 1995-ben (nem végleges adatok szerint) a GDP 9,5, az ipari termelés 1,5 százalékkal emelkedett, az infláció pedig a – még mindig rendkívül magas – 84 százalék körüli ütemre mérséklődött. A stabilizációs politikának ezek az eredményei szükségszerűen együtt jártak a reálbérek és az életszínvonal csökkenésével, valamint a munkanélküliség emelkedésével.
Néhány hónappal a választások előtt a kormány – érzékelvén a közvélemény hangulatát – rövid lejáratra felülvizsgálta a stabilizálási politikát, és gazdaságnövekedési pályára lépett. Ennek következtében a csak névlegesen független török központi bank a szeptembertől november közepéig tartó időszakban nem tudott érvényt szerezni a török deviza viszonylagos stabilizálását célzó törekvésének, és november folyamán pénzügyi tartalékai több mint 1,5 milliárd dollárral, körülbelül 13 milliárd dolláros szintre csökkentek. Ugyancsak választási célok vezették a kormányt, amikor október és november fordulóján az állami kézben lévő vállalatok által forgalomba hozott árucikkek árszintjét befagyasztotta. Ez viszont tovább növelte a költségvetési deficitet, és jelezte, hogy újabb inflációs hullám várható. A tisztán választási jellegű lépés következménye az volt, hogy az októberi 7,8 százalékos havi inflációs ráta novemberben, a választások előtti hónapban 5,5 százalékra csökkent.
A választási eredmények azt mutatták, hogy mindez nem bizonyult elégségesnek: a fundamentalista párt első helyezését nem sikerült megakadályozni. A Financial Times értékelése szerint a komoly török gazdasági szakértők általános véleménye az, hogy “azonnal meg kell kezdeni a kiadások radikális csökkentését, a török devizát le kell értékelni, az állami vállalatok termékeinek árát pedig 40-45 százalékkal növelni. Ez 1996 első felében meghatározott ideig tartó inflációs robbanást fog kiváltani, mielőtt újra hozzá lehetne kezdeni a gazdaság stabilizálásához”.
Ezzel a folyamattal párhuzamosan Törökország gazdasági helyzetében egy nemzetközileg értékelhető változás is végbement, amelynek végső hatásait egyelőre nem lehet világosan látni. Közvetlenül a választások előtt ugyanis az Európai Parlament jóváhagyta a vámuniós szerződést az EU és Törökország között. Ez azt jelenti, hogy január 1-jétől gyakorlatilag minden kereskedelmi gát lehullott az Európai Unió és Törökország között. Pusztán matematikailag az intézkedés elsősorban – legalábbis a belátható jövőben – az Európai Unió számára kedvező. Törökország ugyanis eddig átlagosan 6 százalékos vámot vetett ki az Európai Unióból származó importra, és ennek az elvesztése a török vállalatokat kiteszi az Unió hatékonyabb versenyének. Az Európai Unió a maga részéről már régen megszüntette a török árukkal szembeni vámtételeket; ez a magyarázata Törökország rövid lejáratú pozícióvesztességének.
Ez az intézkedés azonban várhatóan struktúraváltozásokat gerjeszt a török gazdaságban. A helyi tulajdonú nagyvállalatok és a Törökországban tevékenykedő multinacionálisok erőteljes technológiai beruházásokba kezdtek, hogy ellenálljanak az Európai Unió növekvő nyomásának. A legnagyobb vállalatok radikális szerkezet-átalakulást hajtanak végre. A Sabanci-csoport például, amely Törökország második legnagyobb ipari konglomerátuma, jelenlegi 6 milliárd dolláros forgalmát 2002-ig 15-20 milliárd dollárra akarja növelni. (A konglomerátum szerkezet-átalakítását a McKinsey amerikai tanácsadó cég végzi.)
Vámuniós várakozások
Figyelemre méltó egyébként, hogy a közép- és kisvállalatok körében a vámuniós döntés növelte az üzleti bizalmat, különösen a rendkívül dinamikus ruházati- és textiliparban. Ez az ágazat már tavasz óta rendkívül agresszív befektetési politikát folytatott, mintegy felkészülésül a vámunióra. Ennek következtében az ágazat exportja 1996-ban elérheti a 15 milliárd dollárt. Ez kétszerese az 1995-ös (becsült) szintnek, és a növekedés nagy részét az Európai Unió államai szívják fel. Érdekes mellékterméke a helyzetnek, hogy az alacsony török jövedelemszint bizonyos védelmet jelent a török vállalatok számára. A középvállalatnak számító Akcellik acélgyártó cég elnöke például a Financial Times-nek nyilatkozva úgy vélte: “vevőink nincsenek abban a helyzetben, hogy megfizessék a magasabb árat az egyébként jobb minőségű EU-acél-termékekért”.
Mindent összevetve a vámunió leglényegesebb eredménye valószínűleg nem a kereskedelemre, hanem a törökországi külföldi befektetésekre gyakorolt hatás lesz. Törökország jelenleg évi 1 milliárd dollárnál kevesebb külföldi – többségében az EU-ból érkező – invesztíciót vonz. A vámunió következtében a török bankvilág arra számít, hogy az EU vállalatai stratégiai partnereket keresnek majd Törökországban, és tőkeinjekciókat hajtanak végre – különös tekintettel arra, hogy az ország nagy, 62 milliós belső piacot jelent, és az alacsony termelési költségek következtében kedvező exportbázissá válhat.
