Aki Kovács Józseffel találkozik, a hízelgés szándéka nélkül mondhatja neki, hogy másfél évtizedet nyugodtan letagadhatna. A pólója ujjai alól kikandikáló bicepszeket mintha egy ókori Herkules-szobortól kölcsönözte volna, holott, mint mondja,
„Úgy szoktam mondani, hogy a mi családunknak nincs vagyona, ezért nálunk a szervi tüdőasztma öröklődik. Az enyém egészen súlyos volt, a gyerekkorom felét kórházakban és szanatóriumokban töltöttem. Tizenkét-tizenhárom éves voltam, amikor a kékestetői tüdőszanatóriumból azzal engedett el az orvos, hogy tornából egy életre fel vagyok mentve, és ki ne mozduljak otthonról, ha fúj a szél, mert ha felnőttkoromban visszatér a betegségem, bele fogok halni. Én viszont tudtam, hogy minél erősebb az ember, annál könnyebben áll ellen a betegségeknek, úgyhogy rögtön elkezdtem sportolni.”
József rengeteg sportágat kipróbált. Többek között atletizált és jógázott. Azonban amint eljutott arra a szintre, ahonnan már nem volt gyors és látványos a fejlődése, azonnal váltott.
Nem akartam élsportoló lenni, csak egészséges. A futást nem hagytam abba sosem, mert azt túl fontosnak éreztem ahhoz, hogy a tüdőm erős maradjon. Maratonokat futottam 54 éves koromig, de akkor visszajött a betegségem. Az orvos már a legrosszabbra készített fel, de pofára esett, mert még mindig itt vagyok.
De ne szaladjunk ennyire előre. József 15 évesen próbálta ki a súlyemelést. Azt mondja, azért olyan későn, mert addig nem engedték be a súlyemelőterem ajtaján. Amint bejutott, azt érezte, hogy hazatalált.
Végre megvolt a sportág, amit versenyszerűen is szívesen űzött volna, csakhogy egy sérülés már azelőtt pontot tett a sportkarrier végére, hogy az igazán beindulhatott volna. A súlyemeléssel azonban József képtelen volt szakítani. Kitartott mellette kedvtelésből, amíg ki nem öregedett, de akkor sem ment tőle túl messzire: erőemelésre váltott.
Súlyos örökség
A betegség más módon is beleszólt József sorsának alakulásába.
