A tél úgy döntött, hogy ha már sokévnyi enyheség után januárban végre rendes, fagyos, havas arcát mutatta, akkor a februárt is kiadós zimankóval indítja. Amikor felérünk az emelkedő tetejére, éppen azt mondanám, milyen szépen megmaradt itt a fák koronáján a vékony, fehér hóréteg, mire nagy pelyhekben havazni kezd, amitől egy pillanatra eláll a szavam, mert egy mesekönyv lapjain érezem magam.

Egy kis tisztáson állunk, közepén sziklafal magasodik, előtte jókora betonból öntött tűzrakó. Nagyon rég használhatták, mellette egy sokkal szerényebb alkalmatosság közepén ropogott tűz a közelmúltban. A sziklafal előtt emberi jelenlétre csak egy magányos, kopott szék utal. Mintha nem is a fővárosban lennénk.

A fák közötti ösvények az ország túraútvonalainak bármelyik pontján kanyaroghatnának. Egy fán meg is pillantjuk a gondosan felfestett jelzést, csak a téli lombhiánynak köszönhető, hogy látjuk a nagyjából száz méterre álló házakat. Sehol egy eldobott szemét, még csak egy csikk sem.

László megtesz néhány határozott lépést fölfelé a csúszós köveken, és elénk tárja korábbi otthona bejáratát.