A víz sokféle formát ölthet a környezetünkben –
- lehet az idilli táj egyik eleme,
- jelentheti a harmóniát ember és természet között,
- mítoszok, hiedelmek és rítusok kötődhetnek hozzá.
De lehet korlátok közé szorított, betonmederbe terelt vékonyan csordogáló erecske, szögesdrótok övezte zöld sáv, örvénylő, piszkos víztömeg, megközelíthetetlen és élet nélküli holt víz, megfigyelt és szigorúan őrzött határzóna, fegyveres konfliktusok és az elsivatagosodás terepe vagy az életért folytatott küzdelem metaforája is.
A fotóesszék a vízhez való kapcsolódásunk jelenét mutatják be, de általuk megismerhetjük a bemutatott területek múltját, de magunk elé képzelhetjük a kirajzolódó jövőképüket is. A Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központ kedden megnyíló, Hullámtörés című kiállításán tőlünk távol eső vidékeket járhatunk be: Nicaraguát, Majuli szigetét, Brazíliát, Törökországot és Európa más országait, de a szűkebb környezetünk is fókuszba kerül – a szomszédos Kárpátalja és Magyarország tájai, vizei.
A sorozatok olyan témákat villantanak fel, mint
- az erózió elleni védekezés,
- az őshonos növények termesztéséhez kapcsolódó vízigény,
- a vízhasználat ökológiai lábnyoma,
- a fenntarthatatlan bányaművelés következményei,
- a természetes vízfelületek kiszáradásának környezetre gyakorolt hatásai
- vagy a folyószabályozás beláthatatlan okozatai.
De a problémaközpontú témafelvetéseken túl minden képanyag arról is szól, hogy az ember a természet része, kölcsönhatásba lép vele, belesimul vagy éppen ellenszegül neki, élvezi a lehetőségeit vagy elszenvedi az adottságait.
