Mindenkin maradjon gatya, jó?

Elég kellemetlen szituációk adódhatnak abból, ha egy tanár ezzel a kéréssel köszönti a diákjait, főleg, ha a tanítvány ezután még azt válaszolja, hogy ez esetben ő inkább hazamegy. Mi viszont örültünk ennek a párbeszédnek, mert számunkra azt jelentette, hogy hosszas keresgélés után végre sikerült megtalálnunk a bohócjelölteket a Budapest Cirkuszművészeti és Kortárstánc Főiskola teremlabirintusában.

Greifenstein János, a cirkuszművészet/bohóc szak vezetőtanára, évfolyamvezetője és egyik tanítványa, Berta János – vagy ahogy többen ismerik, Jimmy bohóc – köszöntötték így egymást az idei tanév utolsó periódusának egyik órája előtt. Azt nem tudni, hogyan zajlott volna egy nadrág nélküli oktatás, de nem is nagyon firtattuk. Igazából, azt sem tudtuk belőni, melyik pillanatban kezdődik el az óra.

Az osztály másik tagja, Virga Tímea már a megérkezésünk pillanatában „bohócüzemmódban” volt, a színésznő minden helyzetet úgy reagált le, mintha a porondon lenne, az avatatlan szemnek így nem volt olyan könnyű eldöntenie, hogy akkor elkezdődött már az oktatás vagy sem. Az óra kezdete után is küzdöttünk ezzel, annyira, hogy még akkor is kérdezgettük a hallgatókat, amikor már a bemelegítés zajlott.

Főszerepben a tárgy

A bohócjelöltek nem úgy melegítenek be, mint az artisták, a fizikai igénybevétel helyett a váratlan helyzeteket modellezik, most például azt gyakorolták, időben ki tudnak-e térni a velük szemben érkező szaktársuk elől. Ki tudtak. De az akadályok csak ezután kezdtek sorakozni.

Kértem, hogy legyen zsebetek!

– halljuk az évfolyamvezetőt.

Greifenstein János improvizációt, úgynevezett partnermunkát és tárgymanipulációt oktat a hároméves képzésben, mi ez utóbbiba tekinthettünk bele.

Az órán, ahogy a nevéből is kiolvasható, nem annyira a színészek/bohócok, hanem inkább a tárgyak állnak a középpontban, ahogy az előadások alatt is, csak a nézőtérről nem feltétlenül érzékeljük, hogy mennyire. Véletlenszerűen előkerülő tárgyak alakítják a produkciót, a zsebre azért van szükség, mert bármit bele lehet tuszkolni, vagy elő lehet rántani onnan. A tárgyak nemcsak kellékek vagy eszközök, hanem a főszereplők ezen az órán – tündökölnek, ha a megfelelő partnerrel dolgoznak együtt.

A magyarországi bohócképzés 40 évnyi szünet után, 2017-ben indult újra, 2019-ben meg is mutattuk, hogyan zajlott a vizsga. Akkor hatan mérették meg magukat, a 2023/2024-es évfolyam is ilyen létszámmal indult volna, de ketten kiszálltak az indulás előtt. Így is erős lett az évfolyam. A bohócjelölteknek komoly múltjuk és jelenük van, a HOPPart-alapító, a többi között Pintér Béla társulatában is dolgozó Roszik Hella, az utóbbi évek egyik legsikeresebb magyar filmjében, a Semmelweisben is szereplő Virga Tímea is elkezdte a képzést, Berta János pedig már 30 éve bohócként dolgozott, amikor jelentkezett. A múlt és a jelen azonban nem számít ebből a szempontból, ezen az órán mindenkinek a tárgy „alá kell játszania”.

Köszönöm, hogy hagytad szólózni a tojást!

– ismeri el a kelléket és erősíti meg tanítványa próbálkozását a tanár, miután az „ember” képes volt háttérbe vonulni és átengedni a dicsfényt az örökmozgó tojásnak.

Csak a jelen számít, a jelenet nem

A tárgymanipuláció órán látható igazán, mennyi munka van amögött, hogy pusztán egy tárgy megjelenítése legyen a középpontban, és mindez még vicces is legyen. Nemcsak egy tojás, de egy mezei bőrönd vagy egy hajháló is vezetni tud egy produkciót, ha a hallgató jól végzi a dolgát. Jimmy bohóc egy ponton behoz egy táskát, de úgy, hogy közben a lehető legtöbb információt kell elárulnia magáról és a táskához fűződő viszonyáról. Csak ennyi történhet, nem több, ennyiből kell megoldani. Jimmy picit kiszaladt a „mostból”, kinyitná a táskát és pakolna is bele, így viszont jelenet kerekedik a szituációból, tanára pedig rögtön le is állítja a próbálkozást, és kezdődhet minden elölről.

A tárgymanipuláció a jelenben való lét, a pillanat erejének gyakorlása

– mondja Greifenstein.

Az a bizonyos hajháló viszont a legszebb perceit éli, medúzává formálódik a levegőben, és már meg is van a szám. Nem mindig van ilyen könnyű dolga egy bohócnak, és megszokni is nehéz, hogy mások az erőviszonyok: nem is gondolnánk, mennyire nehéz egy olyan szituációból kihoznia a maximumot, ami csak egy apró instrukció a legtöbb színházi jelenetben. Még a gyakorlottabb színészek is nehezen szoktak hozzá.

Eleinte nehéz volt, ha egy táska került a kezembe, csak néztem, hogy mihez is kezdhetek vele. Amikor egy bohóc csinálja ezt, mindenki viccesnek találja, de azt nem látni, mennyi munka kell ahhoz, hogy tudd, mit is fogsz csinálni azzal a táskával. Nekem sokat kellett gyakorolnom, de ma már legalább merek próbálkozni

– mondja Roszik Hella, de a következő pillanatban már sisakként is használja a ridiküljét.

Mindenkinek zseninek kell lennie

A bohócok még rácsodálkoznak a legegyszerűbb dolgokra, mintha minden egyes alkalommal újra felfedeznék őket, és újra átélnék ennek az örömét – ezt kell megmutatni minden előadáson.

A tárgyak mellett akár egy szokatlan ponton felhangzó nevetés vagy egy váratlanul felhangzó zeneszám is más és más irányokba vihet el egy produkciót, utóbbit szinte minden egyes dalválasztásnál teszteli a képzésvezető. A bohócoknak nem csak ezeknek a külső tényezőknek vagy a tárgynak kell alárendelniük magukat, de a saját egójukat is háttérbe kell szorítaniuk. Alapfeltétel, hogy az illetőnek fel kell ismernie: nem rajta, hanem vele nevetnek a nézők, ehhez pedig „felnőttnek” kell lenni.

Volt olyan, akit azért küldtem el, mert láttam a felvételi pillanatában, hogy szégyelli magát. A bohóc nem az, akire felnéznek, hanem akire nem. De ezt nem szabad magára vennie

– mondja az évfolyamvezető, aki állítása szerint még soha nem élte meg, hogy kinevették volna.

Greifenstein János mindenben támogatja a hallgatókat, de őszinte örömmel reagál akkor is, amikor sikerül megnehezíteniük egymás dolgát, sőt, el is várja ezt:  „Nem láttam az akadályoztatást!” – szúrja le tanítványát a mester.

Az órán ezért nemcsak arra figyelnek a hallgatók, hogy a saját feladatukat jól oldják meg, de arra is, hogy lehetőség szerint megnehezítsék az utánuk következő dolgát az egymásra épülő számokban. Például beletesznek egy táskát a bőröndbe, hogy azt már alig lehessen felemelni. Nem azért teszik ezt, hogy kifúrják a társukat az óráról, épp ellenkezőleg.

Tedd zsenivé a partnered!

– hangzik az iránymutatás.

A vezető tanár szerint a bohócot az teszi zsenivé, hogy bármennyi és bármilyen változás vagy akadály jön, ő nevetve túljut rajtuk. Addig pedig nem ér véget a gyakorlat, amíg valaki minimum egyszer zseni nem lesz.

„Azt, ahogy a bohóc gondolkodik, nem tartjuk intelligens gondolkodásnak”

Az óra alatt sokszor a függöny mögé voltak száműzve azok, aki épp nem voltak soron, de ez nem sokat számított, hisz mindig kikukucskáltak a takarásból. Az előadó is látta ezt, de nem szólt, talán azért, mert tudta, hogy tanítványai nem leskelődnek, csak kíváncsiak rá, társuk miként oldja meg a feladatát, hogyan küzd meg a legalapvetőbb mozdulatokkal is.

Minél egyszerűbb, minél banálisabb egy probléma, annál inkább átjön ez a harc. Greifenstein János a félregombolt kabát példájával szemlélteti a küzdelmet.

Bejön valaki egy félregombolt inggel és megüzeni nekem, hogy akkor ez most vicces. A bohócnál nem az a vicces, hogy félregombolja az inget, hanem, hogy érzékelteti, mekkora küzdelemmel jár begombolni azt. Vagy egy másik példa: nekem nem az a bravúr, hogy egyszerre akár kilenc szemüveggel is tudok brillírozni, hanem, hogy egyet sem tudok normálisan felvenni.

A bohóc játéka ezért is különbözik egy színész játékától. Előbbi akkor hiteles, ha elhiteti: lehetséges, megtörténhet az, amit csinál; a bohócnál máshogy van.

„Kikapcsoljuk a perifériás látást, naivabban játszunk.

A bohóc intelligenciája nem olyan, mint egy ember intelligenciája. Azt, ahogy a bohóc gondolkodik, nem tartjuk intelligens gondolkodásnak.

A bohóc az emberi esendőséget, a „bénázást” mutatja be, a méteres magasságokban parádézó légtornászok vagy a varázslatos trükkökkel operáló artisták kontrasztjaként.

Amikor 2019-ben a vizsgaelőadáson jártunk, akrobatikát és zsonglőrködést is láthattunk, az új bohócévfolyam tagjai számára azonban – bár most is járnak artista zsánerek órájára (akrobatika, zsonglőr), de – nem az az elv, hogy minden zsánert meg kell tanulni, ahogy az az Artistaképző OKJ-s tananyagában volt. Virga Tímea korábban szabadúszóként már dolgozott alternatív cirkuszi közegben, így megtanulta az alapokat, a zsonglőrködést vagy az akrobatikát. Először még az artistaképzőbe iratkozott be, aztán váltott. Régebben nem volt jellemző az ilyen átjárás.

„Korábban inkább azt tapasztaltuk, hogy nem az artisták világából érkeztek hozzánk, nem is volt olyan, aki az artistaképző után választott volna minket. Ezért is éreztük, hogy át kell alakítanunk a képzést. Arra kellett rájönnünk, hogy ez a mesterség közelebb áll a színészethez” – mesélte Greifenstein.

A régebbi évfolyamok hallgatói úgynevezett artista II. végzettséget szereztek, a követelmények pedig megegyeztek a lengőtrapéz-művészeknél elvártakkal. A most zajló képzés előtt viszont már nem volt tényező a fizikum.

Nem lenne fair, ha jelentkezne Stan és Pan és csak Stant venném fel

– érvelt az évfolyamvezető.

Belépni egy hangos lovardából

A most zajló képzés nem csak tartalmilag tekinthető „pilotnak”.  Greifenstein azt mondja, korábban bele voltak szorítva az OKJ-s keretbe, a jelentkezőknek így el kellett dönteniük, hogy bohócmesterséget akarnak vagy diplomát. Ma már érettségi utáni diplomát adnak a képzés után. A többi között ezért döntött Jimmy is úgy, hogy bár 30 éve bohócként dolgozik, beiratkozik a képzésre.

„Nem rosszul csináltam, csak nem tudtam, hogy kell ezt profin művelni. Eddig ösztönből tanultam a szakmát, most pedig van egy jó iskola, ahol rávezetnek a tanárok arra, hogyan gondolkodjunk, hogyan váljunk bohóccá” – indokolta.

A tanteremben nagyjából mindent meg lehet tanulni, a cirkusz nagyságát viszont nehéz megidézni.

Azt lehet gyakorolni, modellezni, hogy körülötted emberek ülnek, de azt a hatalmas teret nehéz reprodukálni

– meséli Roszik Hella. Ezért sem könnyű felkészülni arra, milyen érzés lehet például belépni a manézsra, főleg tömegek előtt, de ez annak sem egyszerű, aki már volt ilyen helyzetben.

„A színházban csend van, mindenki tudja a végszót, van ügyelő, van súgó. Ehhez képest a cirkuszban hangos zűrzavar van. Készítik elő a terepet a következő szám előtt, elől-hátul zajlik a fizikai munka, neked pedig ebben a lovardaszerű környezetben, hangzavarban kell iszonyatosan fülelned a függöny mögött, hogy mikor jössz. Ember legyen a talpán, aki tudja, mikor kell bemenni” – mondja Virga Tímea. Ezt nem nagyon lehet megtanulni, legfeljebb megszokni, például a tanév közben rendezett házi bemutatókon.

A képzést átalakították, a klasszikus játszási stíluson nem változtattak. Vannak olyan modern irányzatok, amelyek a teljes beleélés és átlényegülés jegyében zajlanak, visszanyúlva Sztanyiszlavszkij vagy Csehov módszereihez, de a klasszikus bohócszámoknál ez már soknak tűnhet Greifenstein János szerint.

Őszintén, nem sok haszna van ennyi munkát beletenni. Mi a világ egyszerű kérdéseivel foglalkozunk. A régi, alapvető alapokra akarjuk visszaállítani a bohócművészetet, mert jelenleg csak a drótvázát látjuk

– mondja Greifenstein, de nem azért, mert nem békélne meg a helyzettel.

Az évfolyamvezető elismeri például Fekete Péter munkáját, aki a mai, modern, a színházihoz közeli játszási módot valósítja meg a Fővárosi Nagycirkuszban, történeteket mesél el, erős üzeneteket közvetít, de szerinte a klasszikus képzésnek is helye van, amely ugye már közelebb van a színészethez, mint az akrobatizmushoz.

„Az új cirkusz feltalálta a színházat. Már nem is manézsban játszanak, hanem kukucskáló színpadon, vagy éppen alternatív tereket használnak, a nézők akár ott sétálnak az alkotók között. De a színház is feltalálta a cirkuszt, az artistaképzésre jóval több színész jár, mint korábban” – meséli.

Fújhatnak bármilyen szelek, egyvalami örök: a bohóc küzd, de ez nem kétségbeesett harcként, hanem inkább lehetőségként jelenik meg: nem baj, ha újra elront/megjavít valamit, ott a fény az alagút végén. Greifenstein János egy örök klasszikust hoz példának.

Bohóc az az ember, akit megpróbálnak elnyomni, de ő mindig feláll. Ennek a küzdelemnek egyik szimbolikus száma volt Eötvös Gábor legendás, Van másik című jelenete. Mindig lesz egy hangszer, amit meg lehet fújni.

Az elsőéves hallgatók 2026-ben diplomáznak le, pedig már ide is úgy érkeztek, hogy komoly előéletük volt. De ha Jimmy bohóc úgy érzi, hogy 30 év után itt a helye, akkor hinnünk kell neki.

Ez olyan, mint amikor az ember otthon barkácsol egy íjat, mert van hozzá tehetsége, meg tudja csinálni, az emberek pedig felkapják a fejüket, hogy mit tudsz. Aztán elmész egy mesterhez, aki elmondja, hogyan kell olyan íjat csinálni, ami erősebb vagy pontosabb.