A XIX. kerület, Kós Károly tér 4.-re nem sokan kapják fel a fejüket, viszont a wekerletelepi épületet látva a legtöbben felismerik: ez az a ház, ahol Berényiék, Kertészék, Novákék és társaik élték korántsem szürke hétköznapjaikat. Az RTL Klubon 1998 őszétől 2021 nyaráig futó Barátok közt című sorozatban az épület is művésznevén, pontosabban művészcímén, Mátyás király téri házként szerepelt. Ennek oka kettős: az alkotók ezzel hangsúlyozták, hogy a szappanopera minden tekintetben fiktív, másrészt az egyik leghíresebb magyar uralkodó neve ismerősebben cseng, jobban megragad a nézők fülében, mint egy 20. századi erdélyi építész-íróé.
Bár Márton István, a sorozat egyik rendezője azt mondja, az alkotók több lehetséges helyszín közül pusztán praktikus szempontok (többi között megközelíthetőség) alapján választották „háttérnek” a Wekerletelepet, a döntés szimbolikusan nem is eshetett volna jobb helyszínre, ugyanis a különös lakótelep azzal a szándékkal épült fel a 20. század elején, hogy a lakói barátok közt éljenek.
Másik világ
A lakótelep pókhálószerűen szétterülő, sövénylabirintusra emlékeztető utcáit járva mintha nem is Budapesten, hanem egy Grimm-mese díszletei között járnánk. Az Ady Endre út, Határ út, Nagykőrösi út és Rákóczi utca által közrefogott, majdnem tökéletes négyzet alakú terület valódi város a városban – vagy, ahogy a helyiek mondják: falu a városban.
Épülésekor Wekerle inkább számított agglomerációnak, mint a város szerves részének. Területe az 1900-as évek elején még kietlen homokbuckákból állt, melyen alig élt meg némi vegetáció. Az 1896-os millennium, vagyis a honfoglalás ezredik évfordulója, illetve az azt megelőző időszak robbanásszerű fejlődést indított be Budapesten: a város akkor kapta ma is ismert, jellegzetes arcát.
A 150 éve Pest, Buda és Óbuda egyesítésével létrehozott főváros lakossága a századforduló után kicsivel nagyjából két és félszeresére nőtt. A lakásépítések üteme nem tudott lépést tartani a népességbővüléssel, ráadásul a beözönlők jórészt vidéki nincstelenek soraiból kerültek ki, így hamar világossá vált, hogy elkerülhetetlen az állami beavatkozás.
A kispesti, de állami munkástelep ötlete Wekerle Sándor pénzügyminiszter, később miniszterelnök fejéből pattant ki. Megvalósítására 1908-ban több tervpályázatot is kiírtak, azonban a beérkezett pályaművek mindegyikében akadt kivetnivaló, ezért Győri Ottmár miniszteri tanácsost bízták meg a tervezéssel. Mivel ismert volt, hogy a munkástelepre főleg vidékiek költöznek majd be, szándékosan a falusi építészet stílusjegyeit hordozó kertvárost építettek rengeteg fával és növénnyel, a szélesebb utak mentén emeletes, a szűkebb utcácskák mentén földszintes sor- és ikerházakkal.
Az eredeti nevén Wekerle Állami Munkástelepen 1935-ig bő ezer ház épült fel közel négy és fél ezer lakással. Már az első világháború előtt épült négy iskola, két óvoda, rendőrkapitányság, postamesteri hivatal, és nyíltak pékségek, üzletek, orvosi rendelő és vendéglő is. Az állami tulajdonú lakások első bérlői állami alkalmazottak, tisztviselők és családjaik voltak, később a környék gyárainak és üzemeinek munkásai költöztek be. A telep mindennapi életét egykor gondnokság felügyelte, szigorú rend volt, még azt is meghatározták, hányan lakhatnak egy lakásban, illetve milyen fák és növények telepíthetők a lakásokhoz tartozó kicsiny kertekbe – olvasható a Wekerlei Társaskör honlapján.
Ebben kiemelt szerepet szántak a főtérnek, ezért a tervezésére külön pályázatot írtak ki, amelyen Kós Károly lett a befutó, aki többi között a Fővárosi Állat- és Növénykert több ikonikus épületét is tervezte.
Ahol sosem esik az eső
A sorozatrajongók gyakorlatilag a Barátok közt indulása óta, és még mostanában is fel-felbukkannak a telepen. Fura érzés, amikor az ember a valóságban pillant meg valamit, amit korábban úgy ismert a tévé képernyőjéről, mint a saját otthona berendezési tárgyait. A Rózsa bisztrót azonban hiába keresik: a sorozat összes belső helyszíne a lakásoktól az irodákon át egészen a társasház udvaráig csak díszletként létezik. Míg a nagy elődnek számító Szomszédok jeleneteit valódi helyszíneken forgatták, addig a Barátok közt epizódjait javarészt stúdióban rögzítették.
Márton István rendező azt mondja, azért, mert a folyamatos, egésznapos forgatások nem oldhatók meg másképp. Míg a Szomszédokból kéthetente került adásba egy félórás epizód, addig a Barátok köztből hetente ötször ment le ugyanennyi.
A napi vetítés iszonyatosan feszes munkatempót követelt meg a készítőktől, az eső pedig megbonyolítja a munkát: eláztatja a színészek frizuráját, sminkjét, jelmezét, ráadásul olyasmikre is oda kell figyelni, hogy amennyiben egy szereplő az egyik jelenetben esőben látszik, furán veszi ki magát, ha a következő jelenetben – amit bár napokkal később is forgathattak, a képernyőn a következő másodpercben látszik – teljesen száraz ruhában lép be a lakásba.
Márton szerint éppen ezért nem forgattak soha esőben külső jeleneteket. Mivel a sorozat Budapesten játszódik, a sorozatbeli időjárásnak igazodnia kellett a valósághoz: ha például nagy hó volt, azt vagy imitálták valahogy, vagy utaltak arra, hogy Magdi anyus és Vili bácsi már eltakarították az udvaron.
„Mindig heti blokkokkal dolgoztunk, tíz epizódot forgattunk egyszerre. A külső jelenteket lehetőség szerint egy napra időzítettük. Leforgattunk egy külső jelenetet egy hétfői epizódhoz, aztán a színészek átöltöztek, és leforgattunk egy jelenetet egy csütörtökihez. Nem járt ez akkora felhajtással, mint egy klasszikus filmforgatás, hiszen a formátumból adódóan mindent a lehető leghatékonyabban kellett csinálunk” – mondja a 24.hu-nak Márton, aki hozzáteszi: legfeljebb két kamerával, illetve lámpákkal és állványokkal dolgoztak, amihez, amennyiben egész napra mentek, hozzácsaptak öltözőt, büfét és mobilvécét is. A technika fejlődésével aztán egyre kevesebb dologra volt szükség, előfordult, hogy csak néhány személyautóval és egyetlen kamerával érkeztek meg a helyszínre.
A Wekerletelep nagyon kellemes hely, van egy különleges hangulata, nagyon szerettük. Sohasem volt semmiféle atrocitás. Az emberek nyilván nem szeretik, ha rendszeresen filmesek nyüzsögnek az otthonuk környékén, korlátozzák őket a szabad mozgásban, de a Kós Károly téren mindenki türelmes volt, sőt, ha úgy adódott, szívesen segítettek is.
A rendező szerint, akik élték a mindennapi életüket, az utcán sétáltak, esetleg bementek a boltba, statisztákká váltak – vagy, ha ezt nagyon nem szerették volna, akkor megálltak néhány percre, megvárták, amíg a stáb befejezi a munkát, és mentek tovább. Márton azt mondja, a Barátok köztön dolgozni egy fajta valutának számított, ugyanis az emberek rögtön kedvesek és segítőkészek lettek. „Ja, Barátok közt? Ó, akkor mindjárt más!”
Manapság már nehéz ilyesmit elképzelni, teszi hozzá.
Az idők változása nemcsak a technológiai fejlődést hozta el a Barátok közt számára, hanem a kényszerű változásokat is. A sorozat díszletei (vagyis a ház kapubejárójától befelé minden) a kezdetekben a Késmárk utcában, egy régi orosz traktor-bemutatóteremben álltak, majd a csatornával együtt költöztek az RTL mostani, Nagytétényi úti székházába. Nagyjából ezzel egyidőben romlott meg a kapcsolat a csatorna és a kerület vezetése között: a Barátok köztöt nem forgathatták többé a Kós Károly téren. Márton István azt mondja, onnantól kezdve a külső jeleneteket is a stúdióban vették fel – néhány dolgot, mint például a tér egyik bejáratánál látható ikonikus kaput megépítették díszletben, minden mást pedig korábban felvett hátterekkel helyettesítettek a zöld háttér előtti jelenetekben.
Titkos nemesi sarj
A véget nem érő vénasszonyok nyarában, kellemes napsütésben érkezünk a Wekerletelepre. A Kós Károly tér leghíresebb házának ajtaján épp egy idős asszony megy be, miután hosszasan matat a szatyrában a kulcs után. Egyik kezével a botra támaszkodik, nem siet sehová, de csak egy pillanatra áll meg, és csak úgy hajlandó mesélni néhány mondatot, ha megígérjük, nem közöljük sem a nevét, sem a fényképét.
„A nagyanyám Erdélyben született, egy földbirtokos felesége volt, de elhagyta a férjét, átjött Magyarországra, aztán megszületett anyám Pécsett, egy zárdában. Ennyit tudtam. A gimnáziumban Antall József volt az osztályfőnököm, ő mondta, hogy olvassam el Zilahy Lajostól a Dukay családot. Akkor jöttem rá, hogy benne van a családom története. A nagyanyám annak idején összejött Károlyi Józseffel, a miniszterelnök Károlyi Mihály féltestvérével. Ő volt anyám apja, vagyis a nagyapám. Van ilyen.”
Beszélgetőtársunk sokáig Pakson dolgozott, majd a fővárosba került. Korábban évekig a Wekerle szomszédságában volt a munkahelye, a telepet a hatvanas években látta először, de nem tartotta nagyra.
Városi lány voltam, itt meg azt láttam, hogy tele a környék régi parasztházakkal. De amikor a fiam felnőtt, beleszeretett egy lányba, aki itt élt az egész rokonságával együtt, és esze ágában sem volt máshova költözni. A fiam feleségül vette a lányt, 2001-ben költöztek be egy tágas volt orvoslakásba. Pár évvel később, amikor jöttek a gyerekek, rávett minket is, hogy költözzünk ide, hogy mindig kéznél legyünk. Aztán az uniós csatlakozás után kiköltöztek Brüsszelbe, mi meg itt maradtunk a férjemmel. Nem jobb, de nem is rosszabb, mint bárhol máshol, de nagyon más már, mint húsz évvel ezelőtt. Nem a legjobb emberek jönnek azok helyére, akik kihalnak.
Másfél szobányi luxus
Miután az idős nő még egyszer a lelkünkre köti, hogy nem szeretne felismerhető lenni a cikkben, elbúcsúzik és eltűnik a kapu mögött. A tér közepén elterülő park felé vesszük az irányt. A játszótéren néhány gyerek hangoskodik, a sétányokon két kismama tologatja a babakocsiban a mászókák következő bajnokait. A tér közepén magasodó Kós-szobrot turistacsoport veszi körbe, idegenvezető mesél nekik a telep történetéről.
Egy padon ősz férfi élvezi a napsütést. Istvánnak hívják, a hatvanas évek óta lakik a Wekerletelepen. Úgy tűnik, végérvényesen elmúltak azok az idők, amikor a helyieket nem zavarták a környéken dolgozó kamerák, ugyanis fotózni ő sem engedi magát, de néhány percnyi beszélgetésre azért rá tudjuk venni.
„A szüleim tősgyökeres kispestiek, egy szoba-konyha-spájzos lakásban éltünk, a két szülő meg a három gyerek. Ahhoz képest a wekerlei másfél szoba hatalmas előrelépés volt – főleg, hogy a kamrát átalakítottuk fürdőszobává. Nem sokkal később már heten laktunk, mert hozzánk költözött a nagyanyám meg egy nagybátyám, aki elvált. Most öten lakunk a feleségemmel, meg a lányomékkal, de ők beépítették maguknak a padlásteret, van saját fürdőszobájuk, teljesen külön vannak. Laktak korábban Gyálon, albérletben, de nagyon drága volt, inkább ezt választották.”
A rendszerváltásig itt csak bérlakások voltak, utána vehették meg a lakók kedvezményesen az otthonaikat. Húsz százalékot kellett befizetni, aztán minden hónapban 1543 forint részletet, tudjuk meg Istvántól, aki hozzáteszi: az ő lakásukon még mindig van vagy százezer forintnyi adósság, de „majd lassan elfogy, ő ráér”. Azt mondja, miután magánkézbe kerültek a lakások, felmentek az árak, a munkáscsaládok szinte teljesen kikoptak a telepről, és „pénzes fiatalok” érkeztek a helyükre, akik olykor két-három lakást is egybenyitnak, úgyhogy már közel sem olyan a helyzet, mint régen.
De szép, csendes környék, az sem okoz problémát, hogy kicsit messze a belváros, mert nagyon jó a közlekedés, meg különben is: minek menjen oda az ember, ott csak tumultus van!
Egybenyitott élettér
István javaslatára bemegyünk a könyvtárba, szerinte ugyanis ott dolgozik egy nő, aki szinte mindent tud a Wekerletelepről és annak történetéről. Ékesné Virginiával találkozunk, aki öt éve dolgozik a könyvtárban, de már a kilencvenes évek eleje óta a környéken él. „Egyetemistaként, a férjem révén kerültem ide. Az ő családja mindig itt élt, annyira, hogy a nagyapja annak idején dolgozott a telep építésén. A rendszerváltás idején költöztem ide, akkoriban minden nagyon izgalmas volt, újraszerveződött a helyi közösség, éledezett a falu.”
Három évtizede mindenféle önkéntes megmozdulások zajlottak, programok szerveződtek, kialakult a barátságos, családias légkör, ami ma is jellemző szerinte a telepre.
Ez annyiban nem meglepő, mert az eredeti terv is ez volt: Wekerle Sándor azért építtette meg a telepet angol mintára, mert próbált emberi környezetet teremteni azoknak a munkásoknak, akik korábban iszonyatos körülmények között éltek. A jellemzően téglagyári munkások mellett jöttek köztisztviselők, postai alkalmazottak, de épültek külön lakások orvosoknak, az iskolák miatt pedig pedagógusoknak és pedellusoknak is. Úgy tervezték meg a telep szerkezetét és a beköltözők összetételét, hogy egy összetartó közösség jöhessen létre.
Azt gondolom, ez a mai napig így van. Igen, a régiek közül sokan meghaltak már, de mivel a Wekerletelep hihetetlenül zöld, emellett jó összeköttetése van a belvárossal, számos kisgyerekes család költözik ide. A probléma inkább az, hogy a mai sztenderdek szerint a 45 négyzetméteres lakások kicsinek számítanak – mi négy gyereket neveltünk fel, de úgy, hogy sikerült két szomszédos lakást egybenyitnunk. Hogy kényelmesen elférünk, az túlzás, de azért jól megvagyunk.
A forradalomtól a béke szigetéig
A könyvtárból kilépve a téren Czakó Elenába botlunk. Azt mondja, szívesen beszélget velünk, de elnézést kér, hogy a magyarja még mindig nem tökéletes annak ellenére, hogy három évtizede él már hazánkban. „A forradalom után jöttünk Magyarországra a férjemmel, Czakó Ádámmal. Ő Kolozsváron született, karmester volt, én patikus-asszisztensként dolgoztam. Úgy éltünk a Ceaușescu-rendszerben, hogy az utolsó pillanatig nem fordult meg a fejünkben, hogy az egész néhány nap alatt összeomolhat.” Gyerekeik nagyjából tízévesek voltak, amikor úgy döntöttek, eljönnek Romániából. A rokonaik segítettek nekik találni egy helyet, ahol átmenetileg meghúzhatták magukat, később a Király utcába költöztek, ahol végül huszonhat évig éltek.
Egy patikában dolgoztam a Moszkva téren, aztán átkerültem nem messze egy nagy gyógyszerraktárba. Most már nyugdíjas vagyok hetvenkét éves
– mondja Czakó, aki hozzáteszi: miután a gyerekek kirepültek, és ők a férjével nyugdíjba mentek, elvágytak a belvárosi nyüzsgésből, és itt, a Wekerlén sikerült is egy megfelelő lakást találniuk. Kiderül, a fia és a lánya is itt lakik, a környékben pedig az építőművészetet szereti a leginkább, illetve azt, hogy az emberek mind nagyon kedvesek.
Persze, ismerem a Barátok köztöt, de csak ritkán néztem, általában nagyon fáradt voltam már, mire hazaértem. Azt mondja, itt játszódott, ebben a házban? Nahát, eddig fel sem tűnt, de majd megnézem.
