Egy ingyenes jégkorcsolya-oktatással kezdődött minden, Zsófi fiai idén pedig már a harmadik szezonjukat kezdik ifjú jégkorongosként. Zsófi és a férje úgy gondolták, a hoki megfelelő lesz gyermekeik számára, hiszen csapatban sportolhatnak, és az energiáikat is kellőképpen le tudják vezetni a jégen. Az edzések alatt, a pálya szélén fagyoskodva még egyikük sem gondolt arra, hogy nem sokkal később, felnőtt fejjel az ő kezükbe is hokiütő kerül.
„Az egyesületnél volt lehetőség arra, hogy a szülők a pálya mellől nézzék az edzéseket. Egy állandó, kemény mag szinte minden alkalommal ott volt, így elkezdtünk beszélgetni, először a gyerekekről, az edzésről, egy idő után pedig egymást is megismertük. Az összes meccsre együtt jártunk szurkolni, de volt olyan is, hogy a gyerekeket hátrahagyva, csak mi, felnőttek összeültünk az edzőkkel egy közös vacsorára vagy sörözésre. Az egyik ilyen alkalommal merült fel először a téma, hogy pár szülő szívesen megtanulna korcsolyázni. Mindig néztük a mérkőzéseket, és egyre jobban kedvet kaptunk ahhoz, hogy mi is megtanuljunk bizonyos figurákat. Az edzők néha megengedték, hogy a gyerekekkel együtt pályára lépjünk, hogy átérezzük, mit élnek át hokizás közben. Közös programnak indult, de egy idő után megkörnyékeztük az edzőket, hogy nekünk, szülőknek külön is tartsanak oktatást.”
Szinte semelyik felnőttnek nem volt komolyabb hokis múltja, sőt, volt, aki még korcsolyázni is alig tudott: ha jégre ment, a palánkba kapaszkodva totyogott a pálya szélén. Az egyik edző végül azt javasolta, hogy ha már felmennek a jégre, akkor mi lenne, ha a jégkorong alapjaiba is belekóstolnának.
„Végül az egyesület jégidejéből kaptunk heti egy órát, az első edzéseken pedig a pálya mellől felkapkodott, szedett-vedett felszereléssel próbáltuk ki a hokit. Még azt sem tudtuk, hogy kell tartani az ütőt. Az edzők állandóan ránk szóltak, hogy ne úgy fogjuk, mint egy partvist. Amíg kívülről nézed a mérkőzéseket, olyan könnyűnek látszik, nem tűnik olyan nagy kihívásnak, aztán felmész a jégre, és azt sem tudod, melyik lábad melyik.”
Aztán szép lassan elkezdtek fejlődni az eszközök: mindenki beszerezte az alapfelszerelést, majd egy saját ütőt és jobb korcsolyát. Mivel az első szezon végére nem csökkent a lelkesedésük, a létszámuk egyre emelkedett, az edzők a következő szezonba már külön betervezték a szülői edzést heti két órában.
„Itt már rendes képzés folyt, olyan feladatokat kaptunk, mint a szlalomozás, halacskázás, passzolás, korongvezetési technikák, sőt, megtanultunk fékezni is, ami kívülről látva is nagyon menő, de amikor már te is tudod, az egyenesen übermenő.”
Egy idő után elérkeztek arra a pontra, hogy az edzéseken már egymás ellen is tudtak játszani. Az állandó sikerélmény hatására szépen lassan megérett bennük a gondolat, hogy összemérhetnék magunkat másokkal is. Sok egyesületnél hasonlóan zajlik a dolog, a szülőket is bevonják a játékba, így előbb-utóbb mindenhol csapatok alakulnak.
„Természetesen ezek a csapatok a bajnokságok legalacsonyabb szintjén indulnak, mondhatni a „futottak még” kategóriájában, de amikor a mi csapatunk pár tagja látott ilyen meccset, azonnal azt mondták, hogy ez már nekünk is menne.”
Az egyik edző támogatta a kezdeményezést, így nem kötelező jelleggel ugyan, csak aki kedvet érez hozzá, de idén úgy néz ki, elindulnak egy kispályás bajnokságon. Az évek során egész jó kis csapat vált belőlük, így bíznak benne, hogy ezt a pályán is meg tudják majd mutatni.
„Így, negyvenéves fejjel jégkorong bajnokságon indulni szerintem hatalmas vállalás. Bár a pályán hideg van, a küzdelem mindig megizzaszt majd bennünket, így a meccsek utáni hideg sör és az ünneplés biztosan nem marad el, akármi is lesz az eredmény.”
