Hétvégén lapunk is beszámolt róla, hogy kórházi kezelése után újra színpadra állt Gálvölgyi János, akit vastapssal fogadott a közönség, ami miatt az előadás percekre leállt.
Döbbenetes volt számomra, hogy tényleg elképesztő szeretettel fogadtak a nézők. Egész megható és hosszas volt. Utána meg kellett szólalnom, de nem tudtam, hogyan szól a hangom a színpadon, attól tartottam, hogy nem tudok megszólalni
– mondta el a színész a Fókuszban. Gálvölgyi azt is elárulta: előadás előtt mindig nagy benne a drukk, de most a szokásosnál is jobban aggódott, különösen a hangja miatt, ami beszéd közben még nem a régi.
Mindig be vagyok rezelve – most kerestem egy nagyon finom szót erre –, nem tudtam, hogy hangilag hol vagyok. Meg kell mondjam, irgalmatlan stressz volt rajtam, nem irigylem a családomat, akik ebben éltek már. Azt mondták, hogy ez a hangi dolog sokáig eltarthat és döbbenetes volt, hogy a színpadon megszólalva rögtön szólt a hangom – ha meg így beszélek, akkor még nem az igazi
– tette hozzá.
Azt mondta, jól esett neki a szűnni nem akaró vastaps, de nem akart volna Gálvölgyi Jánosként reagálni rá.
Én nem vagyok ilyen, meg a darab nem engedi, hogy megálljon egy Honthy Hanna ünneplésre. Meg kell mondjam, máskor is szokott lenni fogadótaps, de én erre nem vagyok berendezkedve, és nem megyek Dunának, ha épp nincs.
A színész azt nyilatkozta, minek kéne történnie, hogy felhagyjon a színészettel:
Azt akartam, hogy olyan állapotban legyek, hogy ne azt mondják, hogy «jaj szegény, ennek nem kellett volna», mert akkor abba kell hagyni. Abban a pillanatban, ígérem mindenkinek, ha megérzek egy ilyet magamon meg a nézőkön, akkor soha nem megyek többet színpadra.
