Marvin Heemeyert 2004 nyaráig csak nyugodt és kedves, agglegényéletet élő autószerelőként ismerték a Colorado államban található Granbyben, ahol a férfi egy kipufogójavító-műhelyt működtetett.
Azonban az Egyesült Államokban később már csak Killdozerként emlegetett szerelő az önkormányzattal és a szomszédaival való tízéves viaskodás után elvesztette a józan eszét, és 2004. június 4-én egy titokban páncélozott fegyveres harckocsivá alakított buldózerrel megrendezte a csendes kisváros történetének legszörnyűbb ámokfutását, melynek során nemcsak a vélt ellenlábasainak az ingatlanjait döntötte romba, hanem a városházát, a korábbi polgármester otthonát, valamint a helyi újság szerkesztőségét is. A később megtalált jegyzeteiből az is kiderült, hogy a tervei között szerepelt a helyi katolikus templom elpusztítása is.
Az öngyilkos merényletre készülő ámokfutó több mint két órán át tartó akciójának 13 épület esett áldozatul, és összesen hétmillió dolláros kár keletkezett. Kész szerencse, hogy saját magán kívül nem volt több halálos áldozata az éveken át titokban tervezgetett bosszúhadjáratának.
Az eredetileg Dél-Dakota államból származó, 1951-es születésű Marvin Heemeyer az iskolából rögtön a légierőhöz került, majd amikor a Coloradóban található állomáshelyéről leszerelt, az államban maradt. Felfedezte magának a csendes helyi kisvárost, Granbyt, és bár nem lakott a környéken egyetlen rokona vagy régi barátja sem, annyira megtetszett neki a hegyvidék, hogy ideköltözött.
A Heemeyer ámokfutását és élettörténetét bemutató 2020-as, Tread című dokumentumfilmből kiderül, hogy a férfi még a légierőnél jött rá, hogy szeret dolgokat bütykölni, és jól is megy neki – így a leszerelése után egy kipufogó-javító műhelyben helyezkedett el. 1992-ben 42 ezer dollárért vett egy földet Granbyben a csődbe ment takarék- és hitelszövetkezetek vagyonának kezelésére létrehozott szövetségi ügynökség, a Resolution Trust Corporation egyik árverésén, és létrehozta a saját kipufogó-javító műhelyét.
Időközben a közösség megbízható tagjává vált, akihez még a seriffek is szívesen beugrottak, ha meg kellett javítani az autójukat. Új lakhelyén a szerelem is rátalált, az üzlete pedig olyan jól ment, hogy még költséges kedvenc hobbijának, a motorosszános hegyi túrázásnak is hódolhatott.
A szennyvízcsatorna mellett egy betongyár is bekavart
Bár Heemeyer vállalkozása annyira sikeres volt, hogy idővel még a műhelye melletti üres, a város által eladásra kínált telket is szerette volna megszerezni, a fő csatornavezeték, amire rá kellett volna kötni az ingatlanját, messze húzódott. Hiába figyelmeztette őt a városi tanács, hogy saját költségén kell kiépítenie a szennyvízcsatornát, erre nem volt hajlandó.
Az is bonyolította a konfliktushelyzetet, hogy Heemeyer helyett – egy annak idején az ő földjére is licitáló – helyi vállalkozónak, egy bizonyos Cody Docheffnek sikerült megszereznie a szomszédos telket, amin egy betongyárat akart építeni. Mivel a földet a legnagyobb titokban sorolták át, és adták el Marvin Heemeyer háta mögött, a férfi úgy gondolta, hogy az adásvétel jogszerűtlen volt, és a városi tanácsot, illetve Docheffet is beperelte. Azonban a bíróság megszüntette az eljárást, és a betongyár is megépült.
Heemeyernek ez két okból is különösen fájt: egyrészt azért, mert addig a betongyár területén található bekötőutat használta; másrészt a szennyvízcsatornát is ezen az ingatlanon keresztül kellett volna megépíteni, ami miatt ekkoriban már bírsággal fenyegették. A városban befolyásos figurának számító Cody Docheff mindeközben nemcsak azt ajánlotta fel neki, hogyha eláll a pereskedéstől, akkor megkönnyíti a szennyvízcsatorna ügyét, hanem állítólag meg is állapodott vele arról, hogy 250 ezer dollárért eladja neki a földet.
De amilyen gyorsan rábólintott Heemeyer az ajánlatra, olyan gyorsan el is állt tőle a jobb üzlet reményében. Majd miután a szennyvízcsatorna hiánya miatt megtiltották neki, hogy üzleti tevékenységet folytasson a csatorna kiépítéséig, ráadásul a bírságot sem tudta befizetni, mert rosszul töltötte ki az ehhez szükséges csekket, 1999-ben végleg elvesztette a kapcsolatát a valósággal.
Az elrettentő célra vásárolt munkagép és további isteni jelek
2002 nyarán egy kaliforniai árverésen vásárolt egy Komatsu D355A típusú buldózert – a később tankká tuningolt járgányt –, amit első körben csak kirakott a műhelye udvarára a betongyárral szemben fenyegetésként. Nem sokkal később 400 ezer dollárért meg is vált a műhelyétől, amit az új tulajdonos, egy szemétszállító cég garázsnak használt – így ő is ott maradhatott bérlőként.
Az egyre megszállottabbá váló Marvin Heemeyer bevitte a műhely épületébe a buldózert (isteni jelként értelmezte, hogy bár a méreteit meg sem nézte, éppen befért az épület ajtaján), és elkezdte átalakítani.
Beton- és acélpáncél, kamerák, gépfegyverek, ventilátorok
Marvin Heemeyer olyan ügyesen titkolta a munkagép átalakítását, hogy a műhely új tulajdonosának csak akkor tűnt fel a dolog, amikor a jármű 2004. június 4-én kigördült az épületből – az ajtó helyett az egyik falon keresztül –, és rögtön le is rombolta azt.
Ekkor vált láthatóvá, hogy a szerelő elég látványos átalakításokat hajtott végre a járművön:
- betonlapokból és közéjük helyezett acéllemezekből páncélt épített a buldózerre – ami egyes helyeken akár 30 centiméter vastag is volt;
- a páncélzatra három fegyvernyílást is készített, melyekbe egy 22-es és egy 50-es kaliberű puskát, valamint egy 308-as kaliberű félautomata fegyvert helyezett el – úgy, hogy mindegyiket 1,3 centiméteres acéllemezekkel bástyázta körbe;
- a járműre, annak irányíthatósága érdekében több kamerát is felszerelt, amiket a fedélzeten elhelyezett televíziókon nézhetett, és amik kívülről vastag, golyóálló polikarbonáttal voltak védve;
- illetve a fémdobozban kialakuló hőség miatt több ventilátort is helyezett a jármű belső terébe.
Akadálytalanul haladhatott
Ezt a masszív szerkezetet egyáltalán nem volt könnyű megállítani. Heemeyer saját egykori műhelye lerombolása után rögtön szomszédja és legnagyobb ellenlábasa, Cody Docheff betongyára felé vette az irányt. A munkagépekhez szintén értő Docheff – miután hagyományos lőfegyverekkel és egy lánctalpak közé dugott acélrúddal sem tudta megfékezni a pusztításhoz átalakított járművet – szintén buldózerbe ült, és megpróbálta felborítani Heemeyert és a gépét.
Ezen a ponton kezdett el lövöldözni félautomata fegyverével az ámokfutó, amitől Docheff természetesen megijedt. Az időközben megérkező rendőrök és kommandósok sem tudták megfékezni Marvin Heemeyert hagyományos eszközökkel, így az a faramuci helyzet állt elő, hogy csak követni tudták, míg ő településen „sétakocsikázva” lerombolta a városházát, a korábbi polgármester házát, és a – szerinte az ügyét nem megfelelően kezelő – helyi lap szerkesztőségének épületét is.
A hatóságok egy idő után értesítették a lakókat, hogy hagyják el az otthonaikat. A városháza épületében található helyi könyvtárban tartózkodó fiatal tanulók például csak annak köszönhetik, hogy életben maradtak, hogy a lövéseket és a tank közeledésének a zaját a felügyelőjük meghallotta, és még Heemeyer megérkezése előtt kiterelte őket.
Colorado állam akkori kormányzója, Bill Owens még azt is fontolóra vette, hogy segítségül kellene hívni a Nemzeti Gárda rakétákkal felszerelt Apache helikoptereit vagy a hordozható Javelin páncéltörő rakétáikat – azonban ezeket az ötleteket végül elvetették, mert túl nagy járulékos veszteséggel jártak volna.
Hogy a gyilkos fegyverré alakított munkagép a beindítása után 2 órával és 7 perccel megállt, csupán a véletlennek volt köszönhető. Ugyanis Heemeyer nem tudta, hogy az egyik célpontja, egy haragosa által a városközpontban üzemeltetett barkácsbolt rendelkezett pincével. Ami természetesen azonnal összedőlt a páncélozott buldózer súlya alatt. Így a jármű mozgásképtelenné vált, az ámokfutó pedig csapdába szorult.
A hátborzongató történet végül az Egyesült Államok kollektív emlékezetébe sem tudott beépülni, mivel Ronald Reagan egy nappal későbbi halála teljesen beárnyékolta. Talán ennek is köszönhető, hogy Marvin Heemeyerről sokak szemében az a kép alakult ki, amilyennek ő is látta magát: a rendszer és a kisvárosi hatalmasságok áldozata, aki végső elkeseredésében magányos hősként állt bosszút.
Azonban a dokumentumfilmben is bemutatott monológjai, valamint az érintettek és a szemtanúk visszaemlékezései alapján sokkal inkább úgy tűnik, hogy Marvin Heemeyert – aki úgy élte meg az egészet, hogy az egy évtized alatt felépített birodalmát veszik el tőle – a sértettsége és a makacssága hajszolta abba a rögeszmésen kialakított áldozatszerepbe, ahonnan csak egy tankká tuningolt buldózerrel tudott kitörni.
