Több olyan dolgot kipróbáltam már, amit utólag úgy tudok legjobban jellemezni, hogy messze nem olyan rossz, mint gondolnánk. Így volt ez a budapesti csatornahálózattal is, pedig a prekoncepcióimat alátámasztani látszott, amikor megtudtam, hogy csak három védőoltás (tífusz, tetanusz és hepatitis A elleni) beadatása után lehet megtekinteni. A szirénák vijjogását azonban elnyomta a kíváncsiság, úgyis nagy gyakorlatot szereztem az utóbbi időben oltakozásban.

Fotós kollégámmal vegyes várakozásokkal érkezünk meg a Jászai Mari térre, ahol a Fővárosi Csatornázási Művek (FCSM) brigádja vár ránk. Nem túloztak, amikor korábban azt írták, az autójukat könnyen meg fogjuk ismerni: a teherautón annyi narancsszínű lámpa villog, mintha egy utazó vidámparkhoz tartozna. Bár a továbbiakban nem csupa szórakozás vár ránk, kalandunk izgalmasabb és érdekesebb lesz, mint egy hullámvasút és egy szellemkastély együtt.

Mit adtak nekünk a rómaiak?

A Jászai Mari tér alatt húzódó alagutak a maguk száztizenöt évével Budapest modern csatornahálózatának régebbi szakaszai közé tartoznak. A főváros területén jóval korábban is épültek eső- és szennyvízelvezető rendszerek. A Cloaca Maximát időszámításunk előtt több mint ötszáz évvel kiépítő rómaiak Pannóniában sem engedtek higiéniai igényeikből. A mai Budapest területén már a harmadik században vízöblítéses vécéket használtak, a csapadékvíz és a szennyvíz csatornahálózaton csordogált a Dunáig.

Aztán jöttek a barbár népvándorlók, és elpusztították a római civilizáció vívmányait, majd a sötét, járványos középkor, amelynek évszázadaiban az utcákon folyt a mocsok. A lassan növekvő városokból patakok vitték ki a szennyvizet, majd amikor ezek már nem bírták a terhelést, megkezdődött az árokásás. A maiakhoz hasonló, földalatti csatornákat a 18-19. században kezdtek építeni, ezek azonban nem rendeződtek hálózatba, úgy alakították ki őket, hogy egy helyről a lehető legrövidebb úton elvezessék a szennyvizet a folyóig.

Bár Pest csatornázásáról már 1847-ben helytartótanácsi szabályrendelet született, a munkálatok csak az 1867-es kiegyezés, illetve Budapest 1873-as egyesítése után indultak be igazán. Közben többször, így 1854-55-ben, 1866-ban és 1872-73-ban is súlyos kolerajárványok tizedelték a lakosságot. A budapesti csatornahálózat fejlődése a 19. század végén együtt pörgött a millenniumi városfejlesztésekkel, az 1910-es évekre lecsendesedett, majd a két világháború közötti időszakban újabb lendületet vett.

A második világháború bombázásai és Budapest ostroma a csatornahálózatot sem kímélték. A helyreállítási munkálatok 1947-re fejeződtek be, majd mivel az erőletetett iparosítás egyrészt tömegeket vonzott a fővárosba, másrészt alaposan megváltoztatta az addig jellemzően lakossági szennyvíz összetételét, az 1950-es években újabb fejlesztések kezdődtek. Egy korabeli filmhíradó így fogalmazott:

A mai Budapest csatornahálózata már korszerű világvárosra utal. A munkáskerületek csatornázását azonban a főváros egykori urai elhanyagolták. Most a fővárosi tanács a peremvárosokat is korszerűen csatornázza.

Míg korábban csak szivattyútelepek csatlakoztak a csatornahálózatra, hogy a szennyvíz Dunába pumpálását segítsék, a 20. század második felében az egyre brutálisabbá váló környezetszennyezés miatt 1955-től elkezdődött a szennyvíztisztító telepek létesítése. Ezek eleinte inkább kevesebb, mint több sikerrel lassították Európa leghosszabb folyójának pusztulását, de mára elértünk odáig, hogy száraz időben már egyáltalán nem folyik tisztítatlanul szennyvíz a Dunába. Kivéve, ha nagy esők jönnek.

Budapest felszíne alatt jelenleg 6399 kilométernyi csatorna rejtőzik. Ez csaknem annyi, mint a magyar főváros és New York távolsága, ami légvonalban kicsivel több, mint 7000 kilométer. A hálózat naponta átlagosan 500-600 ezer köbméternyi szennyvizet szállít, évente pedig nagyjából 180 millió köbméternyi csapadék- és szennyvizet összesen.

Behámozódva

A gazdagon kivilágított teherautó mellett már áll egy háromlábú állvány, a csúcsáról egy csörlőn átvezetett acélkábel lóg le az aknába, melyről már leszedték szögletes fedelét. Mielőtt azonban fejest ugranánk az üzemlátogatásba, gyorstalpaló munkavédelmi oktatáson veszünk részt. A FCSM munkatársai elmagyarázzák, milyen védőöltözetet kapunk majd, hogyan és hová kell beakasztanunk a karabinert, mire számítsunk a csatornajáratokban, mire figyeljünk oda.

Aztán kapunk egy-egy melles csizmát, ami hagyományos gumicsizmaként indul, csak nem ér véget térd alatt, hanem kantáros nadrággá fejlődve folytatódik, horgászoknak nem kell bemutatni. Akin még nem volt ilyen, de tervezi, hogy valamikor belebújik egybe, arra figyeljen, hogy a lehető legvékonyabb, minél inkább testhez álló öltözetet vegyen alá, mert hihetetlenül kényelmetlen tud lenni a melles csizmában térdig felgyűrődő nadrág, illetve a hátközépig felgyűrődő póló.

A melles csizma fölé fehér munkáskabát kerül. Nem túl praktikus csatornába, gondolnánk, de épp azért rendszeresítették ezt a színt, hogy a legkisebb szennyeződés is meglátszódjon rajta, így véletlenül se lehessen kétszer egymás után felvenni úgy, hogy közben nem mosták ki. A kabát fölé megy a sisakalávaló, ami egy vékony, kerek sapkaszerűség, hátul hosszú, Rejtő Jenő légiósait idéző tarkóvédővel. Amikor halljuk, hogy erre azért van szükség, nehogy a hajunkba, nyakunkba potyogjon valami odalenn, fut egy kört a hátamon a hideg, de mint később kiderül, alaptalanul.

Már csak egy hagyományos, műanyag munkássisak van hátra: a kabáthoz passzolóan fehér, aztán egy vastag, könyékig érő gumikesztyű, ami szintén könnyedén gyűri fel maga alatt a hosszú kabátujjat. Amikor a biztosítóhám csatjai kattannak rajtunk, azt gondolom, úgy fogunk majd aláereszkedni, mint barlangászok a hasadékokba, de tévedek. Az akna mélyére természetesen vaslétra vezet, a biztosítókötélen csak akkor lóg az ember, ha nagyon megcsúszik le- vagy felmászás közben.

A sisakokra erős fejlámpák kerülnek, a hámra pedig egy digitális mérőszerkezet. A csatornákban sehol nincs kiépítve világítás, úgyhogy fény csak annyi van, amennyit magával visz az ember. A készülék a különböző gázok szintjét méri a járatokban és fülrepesztő visítással jelzi, ha jobb az utcaszint felé venni az irányt, vagy légzőkészülékre váltani. Vendéglátóink megnyugtatnak, riasztásra gyakorlatilag semmi esély, alaposan kiszellőztettek odalent az érkezésünk előtt.

Sebes áramlatok

Leereszkedés után egy rövid oldaljárat néhány lépcsőjén át jutunk le a csatorna partjára. Ez a szakasz 1907-ben épült, 2015-ben felújították. A boltíves járat közepén folyik sebesen a szennyvíz, mindkét oldalán keskeny járda. A talajt vastagon borítja a fekete iszap, ami főként utcai porból, a csatornákba kerülő földből és más hasonló dolgokból áll. A valószínűleg mindenki fejében elsőre felmerülő kérdésre válaszolva: messze nincs olyan büdös, mint amilyenre számítanánk. A szennyvíz gyors áramlása meg talán az előzetes szellőztetés miatt csak egy enyhe alapszagot érzünk, ami gyorsan megszokható. A helyzet akkor változik némiképp, ha lépéseinkkel felkavarjuk a szennyvízfolyó alján pihenő, vastag iszapréteget.

Kísérőnk, Tóth Bence ipari búvár először is eloszlat egy gyakori félreértést a munkájával kapcsolatban. A búvár az ő esetében nem azt jelenti, hogy napi szinten merül a szennyvízben, hanem azt, hogy olykor előfordul, hogy olyan szűk csatornaszakaszokban kell dolgoznia, melyekben veszélyes szintre emelkedett a mérgező gázok koncentrációja, és olyankor légzőkészüléket használ. Az utóbbit persze kevésbé szereti, mint amikor új, tágas, csak esővíz elvezetésére épült csatornákat kell ellenőriznie, de a legdurvább szakaszokon is szívesebben dolgozik, minthogy be kelljen ülnie egy irodába, azt talán két napig sem bírná.

A Balassi Bálint utcán a Parlament felé haladunk. Egy darabig a járdán, a fal mellett lépkedünk, de a járat átmérője itt viszonylag kicsi, ezért enyhén meggörnyedve haladunk. Bence azt mondja, ha középen, a szennyvízben lépkedünk, kiegyenesedhetünk. Egy pillanatra elgondolkodom az ajánlaton, aztán bólintok – végülis mi rossz történhet?

Térdig gázolunk a szennyvízben, az alján nagyjából bokáig ér a ragadós iszap. Kicsit nehezen lépkedünk benne, de még mindig kellemesebb, mint meghajolva az iszapos járdán. A gumin és az utcai ruhán lassan áthatol a szennyvíz hidege, és az áramlás ereje is érződik, kicsit olyan érzés, mintha a szennyvíz közvetlenül a bőrömmel érintkezne. Ahogy a lábunk alatt felkavarodik az iszap, egyre erősebben érezzük a rothadás szagát, de még mindig bőven bírható. A csizmám olykor nagyobb, keményebb tárgyakba ütközik a puha iszapban, nem akarom tudni, mik lehetnek azok.

Meglep, hogy a túránk során egyetlen állatot sem látunk. Nemhogy nindzsateknőcöket, de csatornapatkányokat sem. Bence azt mondja, ez nem csak erre a szakaszra jellemző, a rendszeres irtásnak és karbantartásnak hála másutt sem gyakori, hogy rágcsálók hemzsegnének a csatornákban.

Egy földalatti csónakházban

Tóth Bence tizennyolc éves kora óta, lassan tizenöt éve van a cégnél. Már a szülei is a Csatornázási Műveknél dolgoztak, persze más munkakörben. Ő sem a föld alatt kezdett, de a telephelyen mindig vágyakozva nézte a menő csatornabúvár-brigádokat, közéjük akart tartozni. Tizenkét éve teljesült ez a vágya, és máig nem cserélne beosztást senkivel. Napi feladata a csatornajáratok ellenőrzése és karbantartása. Szerinte nincs vagányabb az extrém környezetben végzett kemény, fizikai munkánál.

Bence annyira szereti a munkáját, hogy nyaralás közben is képes lekérezkedni a csatornákba, ha kollégákat lát. Így járt Thaiföld földalatti világában is, ami valamivel horrorisztikusabb annál, amihez itthon hozzászokott. Ott tényleg hemzsegnek a rágcsálók a járatokban, már ha vannak, sok helyen ugyanis felszíni vájatokban folyik a szennyvíz, melyeket csak fémrácsok takarnak.

Ahogy az iszapos vízben gázolunk, eszembe jut egy régi rajzfilm, a Jaj, a szörnyek! egyik epizódja. A sorozatban szereplő, a csatornákban élő apró szörnyek az éves szörfversenyükre készülnek, amit a „hatalmas hullám” érkezésére időzítenek. Kiderül: a hatalmas hullám minden évben a Super Bowl, vagyis az amerikaifoci-bajnokság döntőjének szünetében érkezik, amikor minden ember egyszerre szalad a mosdóba, hogy enyhítsen a sörözéstől túltelített húgyhólyagja feszítésén.

Amikor arról kérdezem, van-e hasonló jelenség a valóságban is, Bence felnevet. Nincs olyan sportesemény vagy bármi hasonló, ami a szennyvíz érzékelhető hozamváltozását okozná. A reggeli készülődés és az esti lefekvés előtti órák idején folyik több víz a csatornákban, de ez természetes.

A budapesti utcák alatt többnyire egyesített csatornák futnak, vagyis egyszerre vezetik el a szenny- és a csapadékvizet. Ha hirtelen jelentős mennyiségű eső hullik a városra, az okozhat problémákat. Van az a felhőszakadás, amivel a csatornahálózat már nehezen tud megbirkózni, ilyenkor beépített tányérszelepek lépnek működésbe, hogy ne törjön fel az utcai fedlapokon keresztül az esővízzel hígított szennyvíz. A Jászai Mari tér alatt nézünk meg két ilyet. Ha a vízszint radikálisan megemelkedik, a szelepek kinyílnak, a Dunába engedve az erősen hígított szennyvizet. Ilyesmi csak ritkán fordul elő, és bár így sem tesz jót az élő víznek, még mindig jobb, mintha utcákat árasztana el a szennyvíz.

Az egyhangúan tekergő falakon szabályos távolságonként kerek rések tátonganak. Egyikből-másikból néha vízsugár csobog alá. Egy helyen a széles, szabályos falmélyedésbe botlunk, mintha egy szobát alakítottak volna ki a föld alatt. Ez a csónakház, magyarázza Bence. A csatornavállalat munkásai régen csónakokkal járták az alagutakat, az iszapot vödrökbe lapátolták, majd a felszínen várakozó, szalmával megpakolt teherautókra borogatták. A tisztítást ma már gépek segítségével végzik, egy hókotróhoz hasonló szerkezet tolja az iszapot és az egyéb szennyeződéseket a tisztítótelepekig.

Az egyéb szennyeződésekről Bence elmondja, hogy sajnos sokan használják ma is alternatív szemetesként a vécéjüket. Nemcsak ételmaradékok, de tamponok, óvszerek, nedves törlőkendők, fültisztító pálcák is bőven lejutnak a csatornákba. Ezekkel az a gond, hogy megakadnak, összegyűlnek, masszív zsírréteg alakul rajtuk, és máris kész a hatalmas zsírszörny, ami eldugítja a csatornát. A csatornába ne kerüljön semmi, mondja a szakember, még lebomló hulladékok sem, hiszen azok sem pár nap alatt bomlanak le, így képesek elég csúnya meglepetéseket okozni. A lakossági szemetelésénél nagyobb problémákat csak az építkezések, ingatlanfelújítások szakijai képesek okozni. Beborítják a csatornába a maradék anyagot, cementet, homokot, aztán Bencéék nem győzik feltörni a csatornában kialakuló dugókat.

Mosdatás

Bár odalent messze nem olyan rossz, mint előzetesen gondoltam, miután felmászunk, örömmel szippantok nagyokat a belvárosi levegőből. Annak is örülök, hogy levehetem végre a melles csizmát az összegyűrődött ruhámról. Mielőtt azonban ezt megtehetném, még alaposan lecsutakolnak egy kanális fölött. A csatorna iszapja a talpamról fertőtlenítős vízzel keveredve folyik vissza oda, ahonnan felhoztam.