Feltehetően már minden magyarnak volt köze valamilyen módon disznóvágáshoz: olvasott vagy képeket látott róla, rokonok, ismerősök meséltek élményeikről, ne adjisten, átélte az eseményeket. Így hát szükségtelen bemutatni, hogy általánosságban milyen tradíciók jellemezték ezt a népszokást, ami egykor az egyik legnagyobb családi és közösségi élménynek számított vidéken: rokonok, barátok, ismerősök és még a szomszédok is egybegyűltek, hogy hajnalban közösen búcsút vegyenek a jószáguktól, a nap folyamán feldolgozzák azt, majd este a disznótorossal jóllakva kipihenjék a fáradalmakat néhány kupica mellett.
Nincs ez másképp az Engelhardt-Tóth családban sem, ahol az 1900-as évek elejétől kezdve minden évben igyekeznek a hagyományokhoz hűen megtartani a disznóvágást. Kezdetben Magyarbánhegyesen, Nagymajláthon és Medgyesbodzáson zajlottak az események, később a helyszín a családok egyesülésével Nagyszénásra került át. Ez a família még ma is otthon vág, pedig ez mostanság már nem divat. A malacot még fel-felnevelik – ez is ritkaszámba megy –, ám a nagy napon a hentes elviszi az állatot, majd a készáruval tér vissza. A kényelmi faktor vagy a hozzáértés hiánya miatt a feldolgozási fázist sokan kihagyják (vagy csak egy részét végzik el), és csak a disznótoros vacsorát tartják meg.
A kor haladtával Engelhardtéknál is modernizálódott több eljárás, de a folyamat még mindig ugyanaz, mint száz évvel ezelőtt volt. A hetvenes években az egész rokonságnak volt a háznál saját hízója (ekkor még csak 120–150 kilósak), ami meghatározta a téli időszak hétvégéinek programját: hetente vágtak valakinél. A disznóságok mindig sajátos ízesítéssel készültek, a fele rögtön el is fogyott a vacsoránál, a maradékot pedig kóstolóba hazavitték a vendégek. A feladatokat mindenki ismerte, a rokonság egyik tagja vállalta mindig a szúrást, egy másik a szétbontást, valaki a tűzre figyelt, más az abálót nézte, egy erősebbik a kútról hordta a vizet, majd közösen jött az aprítás, a darálás, a töltés. A hajnali szúrást pálinkával ünneplő férfi gárda azonban néha arra lett figyelmes, hogy a kimúltnak vélt jószág – még mielőtt kilehelte volna a lelkét – összeszedte maradék erejét, és eltűnt a háznép szeme elől a „vágóhídról”.
Más baleset is megesett: mikor gázzal altatták el a disznót, majd a pörzsölésnél a gáz felrobbant, és valami csodával határos módon az állat felkelt és járt. A kergetőzés közben az asszonyok nem győztek finomabbnál finomabb ételeket készíteni, reggelire sült vér került az asztalra, majd vacsorára az orjaleves után a töltött- vagy székelykáposzta, hurka, kolbász és a túrós hájas tészta, és a sült kalács volt a hab tortán (utóbbiak kivételével ez a menü a mai napig). A vacsoránál külön asztalnál kaptak helyet a gyerekek, a felnőttek asztalához még csak nem is közeledhettek, de mindenki egy kannafödőből itta a vizet. Az étkezés után a család férfi tagjai pénzben kártyáztak (filkót, bornyút, snapszert) miközben a pipafüstös légkörben az utolsó pálinkaköröket iszogatták, melyben a nők nem vehettek részt (kivéve Mancikát, aki mindenkit leivott).
Manapság már mindez kicsit másképp zajlik az Engelhardt-Tóth családban. Pár évvel korábban még két hétvége alatt vágtak le három sertést, az utóbbi időben viszont csak egy hétvégén kettő, igaz, három és fél mázsás példányt. A malacokat általában március környékén veszik a tenyésztőtől, majd kukoricával hizlalják télig. Egyik alkalommal egy kiadott föld bérleti díjaként kaptak egy disznót, amit le is vágtak egy nyaralóban. A jelenlévők szolidabb létszámban mutatkoznak, ám a hangulat annál élénkebb. Az idősebb, több tapasztalattal rendelkező rokonok mellett a fiatal újoncok is megjelennek (egy kisfiú egészen pár hónapos kora óta kíséri figyelemmel a történteket), akik oroszlánrészt vállalnak a feldolgozási feladatokban. A teendők, hasonlóképp a korábbi rendszerhez, most is kiosztásra kerülnek:
A család böllér barátai sokkolóval (és egy pontos szúrással a szívbe) átküldik a túlvilágra a jószágot, majd a lánggal történő pörzsölés (korábban szalmával) és az aprítás után távoznak. A jó erőben lévő férfiak felpakolják a platós kocsira a húsokat, amiket át kell vinni a másik épülethez a feldolgozáshoz. Nagyon fontos tényező, hogy egyikőjüknek nem szabad a hajnali pálinkakörökben részt vennie, hogy a boltból a főzéshez hiányzó hozzávalókat még be tudja szerezni.
A nagypapa mindent szemmel tart és a tepertőért felel, miközben élettörténetek sokaságát osztja meg az épp arra járókkal. A kolbásztöltést a ház ura irányítja, de már nem kell kaparni a disznó belét, mert bolti bélbe teszik a kolbászhúst. A fiatalok darabolnak, kockáznak és darálnak, majd később az abából szortírozzák a húsokat a májasnak, a hurkának és a disznósajtnak. Ezeknek a töltése a konyhában történik a főzés mellett, amit a csapat női tagjai felügyelnek. Ha valakinek kiszáradt a torka, Annához fordulhat segítségért, ő a pálinka-felszolgáló (az egyik hajnali kört szigorúan a disznó körméből kell fogyasztani). Többen a hangulatért felelősek, akik igyekeznek úgy lavírozni a tennivalók között, hogy a lehető legkevesebb erőbefektetéssel és a legtöbb kényelemmel hasznosnak tűnjenek.
Olykor előfordul, hogy bizonyos okok miatt annyira elhúzódik a munka (Forma-1-es futam, túl sok pálinka stb.), hogy este 10-kor lesznek kész a kolbásztöltősök, és már csak egy vacsorára marad energiájuk, majd rögtön bedőlnek az ágyba. A hosszú nap levezetéseképp a hagyományápolás területén a közös játék élménye a mai napig közösségkovácsoló erejével mélyíti el a baráti kapcsolatokat, ahol a játék eszközei kicsit módosultak már (kockapóker), illetve a korábbi nembeli megkülönböztetés lekerült a palettáról. Pár óra alvás után másnap egy szeretetcsomaggal (egy-egy szál kolbász, hurka, tepertő, lapocka, darált hús) a kezükben és pár üveg befőttel, lekvárral búcsút vesznek, hogy egy év múlva ismét Nagyszénáson töltsék a december első hétvégéjét.
