Marjai János / 24.hu
Marjai János / 24.hu

Miért mérik aranyáron a hortobágyi marhahús kilóját? – utánajártunk a százezer forintos mítosznak

Korán reggel piszkosszürke köd borítja a síkságot, de ahogy a nyílegyenes horizonton felbukkan a nap, lassan felszívódik a pára. Kong a csönd, a levegő csíp, az ember szinte tengeribeteg lesz a végtelennek tűnő egyhangúság közepén. Közben mégis azon tűnődik, el lehet ugyan viccelődni azzal, hogy a Hortobágy a legnagyobb semmi a Kárpát-medencében, azért mégis volt némi alapja Petőfi Alföld iránti rajongásának. Amikor Katona Imre hosszú évek után először ment ki a pusztára, kissé elveszett benne. Gondolta, lézeng egy keveset, legfeljebb fél órát, telefont sem vitt magával. Jóval később, teljesen ellazulva tért vissza az autójához, és nem értette, miért olyan ideges mindenki. „Hol a fenében voltál? Négy és fél órája keresünk!” Akkor döntötte el, hogy megvesz egy agrárcéget és marhatenyésztésbe kezd.

A Hortobágyon termelik a világ legdrágább marhahúsát: százezer forintba kerül egy kilogramm – írták több helyen nyáron a Hortobágy-Faluvéghalmi Kft.-ről és az ott nevelt, japán származású wagyu marhákról. A tulajdonos egy halvány mosolyt megeresztve elárulja, ezzel is az a helyzet, mint a szenzációkkal általában: van valóságalapja, de nem egészen igaz.

Kerülhet ki százezer forintos hús az üzemünkből, de ez csak egy-egy ritkán előforduló állat kisebb részeit jelenti, nem azt, hogy minden marha minden gramm húsa kis túlzással drágább az aranynál. Átlagosan kilogrammonként tizenöt–negyvenötezer forintba kerül nálunk a wagyu, ami magasabb ugyan a szokásos marhahúsáraknál, de annyival különlegesebb is a minősége.

A negyvennyolc éves Katona Imre hét évvel ezelőtt hobbiból vágott bele az állattenyésztésbe, de hamar eldöntötte, ha már csinálja, a lehető legtöbbet próbálja kihozni belőle. Az idő nem sürgette: a főleg csatornázással, vízügyi műtárgyak építésével foglalkozó, évi többmilliárdos bevételt szállító cége, az Aqua-General Kft. stabil hátországot biztosított neki az új vállalkozás felépítéséhez. Bár a mélyépítés látszólag nem áll közel az állattenyésztéshez, Katona esetében nem az utóbbi jelenti az éles váltást: inkább a fő profilját több mint másfél évtizede adó vállalkozás számít a kitérőnek.

Marjai János / 24.hu Katona Imre

Nem elveszett gyerek

Katona Imre – amióta az eszét tudja – rajong a lovakért. Biztos benne, hogy ezt a nagyapjától örökölte, aki lovaskiképző volt, és felderítő huszárként szolgált a második világháborúban. A kis Imre hároméves korától rendszeresen elkísérte az édesapját a munkahelyére, a Búzakalász Termelőszövetkezetbe, ahol aztán naphosszat a lovászok és a lovak körül lófrált. Annyira nem tudott betelni az állatokkal, hogy egyszer még el is szökött otthonról, hogy a közelükben lehessen.

„Öt-hatéves lehettem. Egy reggel, öt óra körül láttam, hogy a szomszéd Gyula bácsi indulni készül a szekérrel. Tudtam, hogy az állatvásárba megy, úgyhogy gyorsan felöltöztem, kiszaladtam hozzá, és kértem, hogy vigyen magával engem is. Megkérdezte, hogy a szüleim elengedtek-e, én meg rávágtam, hogy persze. Aztán amikor kilenc körül hazaértünk, anyámék ott sírtak a kapuban a rendőrök társaságában, mondván ellopták a gyereküket.”

A lovak iránti szeretete akkora volt, hogy Katona Imre az általános iskola után a pallagi mezőgazdasági szakközépben tanult tovább. Mivel lovas szakirány nem volt, a marhatenyésztést választotta. Az iskola elvégzése után mégis hamar pályát módosított – azt mondja, azért, mert az egész család élete az építőipar körül forgott. Az ács édesapa a rendszerváltás, vagyis a termelőszövetkezetek megszűnése után kisvállalkozást alapított, míg a nagybácsik és a sógorok mind nagy építőipari vállalatoknál, illetve a vízügynél dolgoztak.

Katona egy szennyvíztisztítással is foglalkozó, nagy fermentációs cégnél kezdett, ahol nyolc éven át dolgozott egy vegyi üzemben. Mindig érdekelte és lenyűgözte, hogyan lehet a mérgező, bűzlő léből tiszta, az élővizekbe biztonságosan visszaengedhető vizet létrehozni. Azon a munkahelyén jött egy lehetőség 2004-ben, akkor alapította meg két kollégájával az Aqua-Generalt. Azt mondja, tipikus garázscég volt, amelyik az akkori lakása kisszobájából nőtt ki, de kiváló tempóban fejlődött.

Mivel látta, hogy édesapja mennyit küszködött a kicsiben működő vállalkozásával, tudta, hogy neki nagyobbra kell törnie.

Első körben az EMVA (Európai Mezőgazdasági és Vidékfejlesztési Alap) keretében megvalósuló projektekkel állattartó telepek felújításán, később nagy szennyvízberuházásokon dolgoztak. Ezek tetején szinte csak hab a néhány magasépítési projekt: társasházak kivitelezése, köztéri rekonstrukciók, fürdőépületek felújítása.

Elszabadult hobbiprojekt

Hat évvel ezelőtt keresték meg Katona Imrét azzal, hogy nem akar-e megvenni egy vágómarha-tenyésztéssel foglalkozó hortobágyi céget, ami a sikertelen generációváltás miatt került eladósorba. A lehetőség rögtön előcsalta belőle a régi emlékeket, és miután órákra beleveszett a pusztába, sokkal inkább emocionális, mint racionális döntést hozva igent mondott. Az omladozó, korszerűtlen hortobágyi telep megvásárlása amolyan hobbiprojektként indult, de Katona egy percig sem tervezte azt, hogy csak öntögeti bele az építőiparban megkeresett pénzt, és elkönyveli a veszteséget.

Az első perctől fogva tudta, sokat kell majd áldoznia fejlesztésre, azt azonban csak később ismerte fel: ahhoz, hogy a telep valaha gazdaságosan működjön, ismét nagyban kell gondolkodnia.

Az elmúlt években felújította a hortobágyi telep épületeit és infrastruktúráját, lecserélte a gépparkot és az állatállományt, hizlalót csatolt a rendszerbe, majd felépített egy modern, kizárólag napelemek energiájával működő, húsfeldolgozó üzemet is. A hobbicégként induló mezőgazdasági vállalkozás így közel akkorára nőtt, mint az építőipari cég.

Marjai János / 24.hu

„Jellemző rám, hogyha belefogok valamibe, akkor a maximumra törekszem, mert az a tapasztalatom, hogy csak így lehet építkezni, csak így lehet győztesen kikerülni a versenyből.”

Ennek a szemléletnek és egy véletlennek köszönhetően került képbe a japán marhafaj – majdnem pont ugyanúgy, ahogy az egész marhatenyésztés. Egy nap megcsörrent a telefon, valaki egy cég felszámolása miatt nyomott áron kínált egy kisebb wagyugulyát. Katona Imre megnézte az állatokat, és mivel megtetszettek neki, alaposan belerágta magát a témába. Nemcsak a szakirodalmat bújta, de megkereste az egykori grófi családból származó Zichy Mihályt is, aki a kétezres évek végén elsőként vágott bele a wagyutenyésztésbe Magyarországon.

Mivel úgy találta, hogy a fajta nagyon barátságos, könnyen ellik, gyorsan alkalmazkodik, a húsa pedig kivételes, megvette azt a néhány állatot – nem sokkal később pedig felvásárolta az összes Magyarországon élő wagyut.

Meglátta a lehetőséget a prémium kategóriában, amit viszont szerinte úgy lehetett csak kiaknázni, ha kiépít köré egy rendszert – ha ez elmarad, lesüllyed az egész a kommersz szintjére. Mint meséli, évekkel ezelőtt például egyéves várakozással közel félmillió forintért lehetett megvenni egy szürkemarha üszőt, ma egy ugyanilyen állat 220 ezer forintért kel el, és szinte a vevő után hajítják, mert amúgy nem kell senkinek. Hozzáteszi: annak idején alig voltak szabályozások, boldog-boldogtalan vehette, keresztezhette, aztán eladhatta féláron, amikor elfogyott a pénz. A szürkemarha-tenyésztőket tömörítő szervezetben az új vezetésnek köszönhetően most elindult valami, de nem a nulláról, hanem mínuszból kell visszajönniük. „Nem szerettem volna, ha a magyar wagyu is hasonló helyzetbe kerül.”

Katona kiemeli, nem az a célja, hogy egyedül maradjon a piacon (ha valaki akar, vehet wagyut Németországban vagy Szlovákiában is, vagy elmehet hozzájuk, szívesen segítenek), inkább arra törekszik, hogy Magyarországon olyan rendszerben működjön a wagyutenyésztés, ami garantálja a prémium színvonal fenntartását. „Azzal, hogy mögöttünk van egy stabil hátország, lehetőségünk van a magyar wagyu márkájának  kiépítésére, viszont onnantól a mi felelősségünk, hogy ez brandet meg is őrizzük.”

Marjai János / 24.hu Wagyumarhák Katona Imre hortobágyi telepén.

Sör és masszázs

Aki kizárólag a hírekből ismeri a wagyukat, annyit tud róluk, hogy ezek azok a marhák, amiket sörrel itatnak, és rendszeresen masszírozzák őket. Katona Imrétől megtudjuk, ez is egy olyan mítosz, aminek csak némi valóságalapja van. Japánban a wagyukat még ma is használják a földeken, és miután kifogják a hámból, letakarítják, átkefélik őket, amit lehet akár masszírozásként értelmezni. A sörből pedig talán annyi igaz, hogy néhol sörárpát vagy más gabonát is adnak a takarmányhoz. Persze nem kizárt, hogy létezik olyan gazdaság, ahol vödörszám isszák a sört a marhák, és szakképzett masszőrök gyúrják őket, de Katona Imre azt mondja, ennek nincs jelentősége, nem ettől lesz különleges és borsos árú a húsuk.

A wagyuknak mozgásra, legelőre, megfelelő környezetre van szükségük. A takarmányukat ki lehet egészíteni, a Hortobágyon például olajos magvakat kapnak, de nem igényelnek sokkal különlegesebb bánásmódot egy átlagmarhánál. A tartásuk annyival költségesebb, hogy a hagyományos fajtákkal ellentétben őket nem lehet 16–18 hónapos korukban levágni, legálabb hároméves korukig kell várni a feldolgozásukkal. Mindemellett drága maga a wagyu is, egy marha ára nagyjából 1 és 3,5 millió forint között mozog, de nemrég Németországban például 15 és 17 millió forintért kelt el két bika.

Pusztaromantika

A hortobágyi marhatartás részben ma is úgy működik, ahogy száz-kétszáz évvel ezelőtt. A gulyák kora tavasztól késő őszig a legelőkön időznek, csak télre hajtják be az állatokat az istállókba. Bár néhány csordára már csak villanypásztor vigyáz, rátermett gulyásokra is szükség van, azonban egyre nehezebb őket megtalálni. Hiába az átlagon felüli bérezés, az ellátás, a napelemekkel felszerelt, wifis pásztorszállások, kevesen bírják hosszú távon a puszta nyugalmát. Katona Imre számára azonban ez jelenti a nirvánát.

Amikor az építőipar felfokozott világából kisétálok a Hortobágyra, érezhetően leesik a pulzusom, és szinte megáll velem az idő. Azonnal visszajönnek az emlékek gyerekkoromból és az iskolából.

Hozzáteszi: ahogy kimegy az állatok közé, megcsapja az orrát egy utánozhatatlan illat. Nem az istállótrágya szagáról beszél, hanem a friss levegőről, egy legelésző, tiszta húsmarha illatáról, amibe a gyógynövények, a zsálya illata keveredik, és a tejé, ami kicsordul a szopós borjú száján.

Marjai János / 24.hu

Katona Imre hat évvel ezelőtt megvette élete első quarter horse-át. Ez egy marhatenyésztéshez, illetve western lovassportokhoz nemesített amerikai lófajta, azaz nem más, mint az igazi cowboy ló. Katona nemcsak feszültséglevezetésként pattan nyeregbe, versenyszerűen is sportol.

A westernlovaglás cutting szakágát űzi, aminek lényege, hogy a pályára engedett borjúcsordából kell lóháton leválasztani egy egyedet, azt a pálya közepére terelni, és nem hagyni, hogy visszamenjen a többiekhez. Mivel Magyarországon még nincs túl nagy hagyománya a sportágnak, négy-hathetente Olaszországba repül edzeni és versenyezni, illetve évente egyszer-kétszer elmegy a westernkultúra őshazájába, Texasba is.

„Magyarországon hét lovam él, Olaszországban öt, Amerikában kettő. Olaszország a westernlovaglás európai központja. Ötven–hatvan éve nagy kultusza van ott a sportnak, vannak nagy presztízsű ranchek, megfelelő tudással és tapasztalattal rendelkező trénerek. Texas pedig maga a Mekka. Olyan, mintha egy másik világban lenne az ember. Amikor először megérkeztünk, elcsodálkoztam, mert azt hittem, csak a tévében van így, de tényleg mindenki kalapban meg csizmában jár – aki éppen lovaglásból jön, azon ott peng az ezüstveretes sarkantyú. A benzinkútnál, az étteremben, vagy ha csak kimegy az ember a mosdóba, mindenütt a lovakról beszélnek. Amikor két hét után hazajöttünk, a feleségem úgy szólt rám, hogy vegyem már le a kalapot, mert mindenki minket néz. Kint ez annyira természetes, hogy észre sem vettem, hogy rajtam van.”

Kollégák és örökösök

Mivel senki sem tud egyszerre több lovat megülni, meglepőnek tűnik, hogy Katona Imre el tud vezetni két nagyobb céget is, miközben rendszeresen jár külföldre lovagolni. Azt mondja, a titka annyi, hogy tudja, jó kollégák nélkül nem lehet birodalmat építeni.

Az ember abban tud sikeres lenni, amit szeret csinálni, ha pedig szereti csinálni, nehezen adja ki a kezéből. Egy barátom annak idején azt mondta, ha elég pénzem lesz, a legokosabb, amit tehetek, hogy elkezdek időt vásárolni magamnak, vagyis megfizetni másokat, hogy helyettem dolgozzanak. Megfogadtam a tanácsát.

Marjai János / 24.hu

Azt mondja, azóta úgy építi a cégeit, hogy minél inkább önjárók legyenek, még akkor is, ha tudja, hogy teljesen sohasem lesznek azok. Kezében tartja az irányítást, ő hozza meg a legfontosabb döntéseket, de évről évre igyekszik egyre hátrébb lépni. Hozzáteszi: nagyon jó csapattal dolgozik mindkét helyen, így nagyjából mindenre jut ideje, amit szeretne.

Az érem másik oldalán ott a nemzedékváltás. Katona Imre úgy látja, a családi vállalkozások legnagyobb részénél ennek elmaradása széthulláshoz vezet, ő pedig régóta dolgozik azon, hogy ezt elkerülje. Egyre több feladatot bíz a fiaira, meri igazi felelősséggel terhelni őket, nem tart attól, ha kicsit megütik magukat vagy elrontanak valamit, mert abban hisz, hogy a legtöbbet a kudarcokból lehet tanulni.

A hortobágyi telepet már most majdnem egyedül az idősebb fia, Nándi vezeti. Ő az apjáéval éppen ellentétes ívű pályát járt be: az építőipari iskola elvégzése után került egy mezőgazdasági vállalkozás élére. Balázs, a kisebbik fiú most kezdett az agráregyetemen, őt az élelmiszeripar és a hizlalótelepek érdeklik leginkább, vagyis úgy tűnik, a húságazat jó kezekben lesz. Az építőipari cég jövője egyelőre nem tisztázott, de az apa azt mondja, ő már azzal is elégedett, ha a fiai a mezőgazdasági vállalkozást továbbviszik, az úgyis tradicionálisabb ágazat.

Marjai János / 24.hu Felső képen Katona Nándor, Katona Imre idősebb fia.

Elengedhetetlen kemence

Az új hajdúszoboszlói húsüzem parkolójában egy kis filagória áll, benne kemence. Annyira nem illik a képbe, hogy rá is kérdezek. Kiderül, Katona Imre mindenhová kemencéket építtet: van a hortobágyi telepen, az építőipari cég telephelyén, természetesen a háza kertjében és lesz a most épülő tanyáján is.

„Sokat harcolok a cégek pénzügyeit kézben tartó gazdasági igazgatómmal. Mindig azt mondja, feleslegesen szóróm a pénzt, mert mindenütt olyan körülményeket igyekszem teremteni, mintha az otthonom lenne, még akkor is, ha munkahelyről van szó. Nem hallgatok rá, ezért mindenütt olyan minőségű környezetet teremtek, mintha a saját házam lenne, ahhoz meg hozzátartozik a kemence. A tűz összetartó erő. Odaülhetsz mellé, ha jó a kedved, ha bánatod van, ha fázol, ha éhes vagy. Amikor csak lehet, begyújtjuk.”

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.