A zene beindított valamit Thomas Leeds agyának legmélyén. A harmincéves férfi fülhallgatójából a The Waterboys egyik slágere szólt a 80-as évekből: The Whole of the Moon.
I pictured a rainbow, you held it in your hands, I had flashes, but you saw the plan.
Thomast hirtelen emlékhullámok öntötték el egymás után, mindegyik egy újabbat indított be. Elképesztő élmény volt ez a fiatal férfi számára, aki tíz évvel korábban egy balesetben az összes emlékét elveszítette élete első tizenkilenc évéről. Nemcsak a legközelebbi családtagjaival kellett újra megismerkednie, de az addig kialakult személyisége is a semmibe veszett, kezdhette a nulláról felépíteni önmagát.
A dal a fülhallgatóból azonban azzal a reménnyel kecsegtette. hogy minden megváltozhat. „Az volt életem legvarázslatosabb pillanata” – idézi a BBC Thomas Leedst, a fiatal férfi történetéről írt cikkében. Az emlékláncolat kezdetén Thomas kék padlón üldögélt, és egy ezüstszínű rádiót látott. A következő pillanatban egy másik helyen volt, és egy óriásira nőtt ember kezét fogta. Aztán egy hatalmas karácsonyfát látott, mellette egy szép, fiatal nő állt és mosolygott. „Nem volt még ősz a haja, az anyukám volt, és én a kisfia voltam. Annyira valóságos volt.”
Horrorbaleset
Tizennyolc évvel ezelőtt, 2003-ban történt. Esteledett már, de London belvárosában még mindig nagy volt a nyüzsgés és sűrű a forgalom. Az alig húszéves Thomas Leeds a Green Park metróállomás felé tartott, hogy találkozzon az apjával, aki majd hazaviszi. Majdnem pontosan este kilenc órakor, miközben átkelt az úton, a fiút elütötte egy autó. A rendőr, aki látta a balesetet, sokkot kapott, még jóval később is nehezére esett felidézni a történteket. Azt mondta, a srác átrepült a taxi fölött, és a fején landolt. Az autó eleje benyomódott, a hűtőrács rommá tört, a szélvédő kirobbant a helyéről.
Thomas apját a rendőrség értesítette. Dr Anthony Leeds azonnal a kórházba rohant, ahol a legnagyobb meglepetésére azt mondták neki, a fia hihetetlenül szerencsés, egy kisebb fejsérülésen kívül néhány horzsolással és véraláfutással úszta meg a horrorisztikus balesetet. A fiút másnap reggel haza is engedték. A következő napokban Thomas folyamatos szédülésre, fej- és hátfájásra panaszkodott. A rendőr, aki látta a balesetet, felhívta a családot, hogy a fiú hogyléte felől érdeklődjön. Azt tanácsolta a szülőknek, hogy a biztonság kedvéért feltétlenül vizsgáltassák ki alaposabban a fiút, mert képtelen elhinni, hogy egy ilyen balesetet ennyivel meg lehet úszni. Ezzel alighanem megmentette a fiú életét.
Thomas anyja is nyugtalan volt a balesetet követően, de a rendőr hívása győzte meg arról, hogy tényleg tennie kell valamit. Kórházba vitte a fiát, ahol kiderült, hogy egy hatalmas vérrög képződött Thomas agyában. Ha nem veszik észre, a fiú huszonnégy órán belül meghalt volna. Thomast azonnal megoperálták. Amikor kikerült az intenzív osztályról, már nem ugyanaz az ember volt, aki a baleset előtt.
Nagyon össze voltam zavarodva, de különös módon nem féltem. Mintha egy érzelmi buborékba kerültem volna. Olyan voltam, mint egy baba.
Tiszta lap
Thomas örült, amikor szülei és az öt testvére meglátogatták. Annak ellenére is, hogy bár ismerősnek tűntek neki, egyáltalán nem emlékezett rájuk. Mindenki azt gondolta, hogy ez csak a morfium hatása, ami hamar elmúlik majd, de amikor végre hazamehetett, kiderült, hogy Thomasnak semmi emléke sincs a házról, ahol születése óta nevelkedett.
Próbáltak segíteni rajta: sztorikat meséltek a balesetet megelőző időszakból, a barátait emlegették, és dolgokat, amiket szeret.
Nagyon igyekeztem a kedvükre tenni, de semmire sem emlékeztem abból, amiről beszéltek.
A családnak lassan szembe kellett néznie azzal, hogy Thomas memóriája törlődött. És ehhez képest még szerencsésnek is mondhatta magát, mert bár egyetlen percre sem emlékezett az iskolában töltött évekből, nem felejtett el írni, olvasni és számolni. Ráadásul kiderült, hogy új emlékeket el tud raktározni az agyában, csak a régieket nem tudja előhívni.
Nehéz volt vele beszélgetni, vagy bármiféle kapcsolatot kialakítani, hiszen nem voltak élményei, kulturális ismeretei és referenciái, amik kapcsolódási pontot jelenthettek volna a többi emberhez. Az alaptulajdonságai is megváltoztak: míg korábban nyugodt, türelmes és hideg volt, a baleset után temperamentumos, érzelmes és izgatott lett. A bátyja viccelődött is vele: „Nem mintha örülnék, hogy baleseted volt, de sokkal jobban bírlak azóta”.
Miután fizikailag felépült, Thomasnak el kellett gondolkodnia a jövőjéről. Amikor a baleset történt, épp kihagyott egy évet a középiskola és az egyetem között, hogy tapasztalatokat gyűjtsön. Mivel mindig szeretett rajzolni, tervezőgrafikus szeretett volna lenni, de a baleset után egyáltalán nem érdekelte ez a pálya. „A fiú, aki valaha voltam, olyan volt számomra, mintha az egyik ősöm lett volna. Tudtam, hogy létezett, még egy kép is élt róla a fejemben, mégsem tűnt valóságosnak. Eleinte nem volt ezzel túl sok gondom, fiatal voltam, minden a holnapról szólt. De ahogy egymás után peregtek le a húszas éveim, egyre inkább elkezdett minden a tegnapról szólni.”
I’m online 🤖🤣 Just want to say how grateful I am to all the wonderful people who take such good care of us no matter what.
Got to be here a whole week so #amwriting when I can…#braininjury #epilepsy #NHS ❤ pic.twitter.com/BYyzg2mXYj— Thomas Leeds 🏳️🌈 (@thomasleeds) February 2, 2021
Egy élénkvörös frizura
Thomas testvérei és a barátai a húszas éveik közepére mind elkezdték a saját életüket élni. Önállósodtak, beindították a karrierjüket, néhányan családot alapítottak. Thomas hálás volt mindazért, amije volt, de a múltja nélkül képtelen volt a jövőjén gondolkodni. És nagyon hiányzott az életéből a szerelem. Amikor az internetes párkeresés 2010-ben elkezdett hódítani, Thomas is csinált magának egy profilt. Randizott néhány lánnyal, de semmi komolyabb. Aztán közvetlenül karácsony előtt találkozott Sophie-val. A lány is tősgyökeres londoni volt, öt testvérrel, akárcsak Thomas. Mielőtt randira hívta volna, a fiú mesélt a lánynak az állapotáról. Sophie így is igent mondott. Együtt vacsoráztak, majd csavarogtak egy nagyot a West End városrészben. Annyira jól érezték magukat, hogy megbeszélték, rögtön másnap újra találkoznak. Thomas búcsúzóul még közölte: „Sajnálom, de holnap nem foglak megismerni.”
Ez is a baleset egyik bizarr következménye. Thomas képtelen bárkit felismerni kontextus nélkül, még a saját anyját sem, nemhogy egy lányt, akit éppen csak megismert. A betegséget prozopagnóziának, vagyis arcvakságnak hívják. Thomas többféle stratégiát alkalmazott, hogy együtt tudjon élni az arcvakságával. Bejelölte bizonyos események helyét a telefonja térképén, emlékeztetőket használt, rövid jegyzeteket írt. Megjegyezte a hangokat, mert az alapján be tudta azonosítani az embereket. Sophie azonban más volt.
Pont egy héttel azelőtt, hogy találkoztunk, lángolóan ragyogó vörösre festette a haját. Őrült vörösre. Olyan volt, mint egy emberi jeladó.
A harsány hajszínnek köszönhetően Thomas bármikor felismerte Sophie-t. Évek óta először volt képes valakit felismerni az arctalan tömegben. Két évig jártak együtt, aztán összeházasodtak. Sophie azóta is rendszeresen élénkvörösre festi a haját, és még ma is ő az egyetlen ember, akit Thomas bármikor, gond nélkül felismer. „Lenyűgöző nő. Mindent megtesz, hogy úgy érezzem, ő a szerencsés, amiért mellette vagyok. Emiatt sokkal bizakodóbban látom a jövőt.”
A balesetet követő tíz évben Thomas sokfélével próbálkozott. Meglátogatott fontos helyszíneket a múltjából, családtagokat, barátokat faggatott meghatározó pillanatokról, de hiába, az emlékei nem tértek vissza.
Thomas a harmincadik születésnapjára kapott egy lejátszási listát, olyan dalokkal, amik akkor voltak slágerek, amikor felnőtt. Egy este, miután lefeküdt, bedugta a fülhallgatóját, és belehallgatott a számokba. Egy keveset lejátszott belőlük, aztán ugrott is tovább a következőre. Aztán a The Waterboys slágere bekattintott valamit az agyában. Abban a pillanatban minden megváltozott. Rövid ideig tartott, nem hangzott el egyetlen információ sem, de valódi emlékek voltak, nem csak elmesélt sztorik vagy megsárgult fényképek. Egy kis része volt az élete kezdetének.
Mellékhatások
Az emlékeink valójában kis vegyszercsomagok, melyek az adott pillanat több dimenzióját tartalmazzák, például illatokat, ízeket, illetve érintések érzetét, mondja dr. Colin Shief neurológus. A memóriavegyszerekből egy picike is elég, hogy kibontsanak az ember fejében egy nagyobb képet, ami újabb vegyszereket szabadít fel, melyek komplex víziókat alakítanak ki. Thomas fejében ebbe a folyamatba csúszott hiba a balesetekor, vagy az azt követő műtét során.
Dr. Shief szerint a férfi hosszú távú emlékei most is megvannak valahol, csak Thomas nem tud hozzájuk férni, mert egy borzalmasan összeálló katalógusrendszerben rejtőznek. Képzeljük egy könyv kéziratát: ha a megfelelő sorrendben olvassuk az oldalakat, egy varázslatos történet bontakozik ki, de ha a lapok összekeverednek, néhányat összegyűrünk, néhányat pedig összetépünk közülük, semmit sem fogunk érteni az egészből.
Thomasnak azóta visszatért még egy régi emléke. Gyerekkori kedvencét, a The Snowman (A hóember) című 1982-es rajzfilmet nézte, hátha előcsal valamit a kusza memóriájából, és valóban beugrott neki egy ebéd az iskolai menzán. Bár ez egyelőre nem tűnik túl soknak, a neurológus szerint jó esély van rá, hogy egyre több emlék kerül helyre Thomas agyában. Csak sajnos erre nincs semmiféle garancia.
Thomas jelenleg két kislány főállású apukája. Azt mondja, a napjai változékonyak, hol jobbak, hol rosszabbak. Az például, hogy a lányai után rohangál a parkban, olykor nehéz tud lenni, hiszen az arcvaksága miatt nem mindig ismeri fel őket. A baleset következtében Thomasnak néha epilepsziás rohamai vannak, melyek eszméletvesztéssel és átmeneti memóriavesztéssel járhatnak. Ilyen esetekben Thomas több évnyi emlékét veszíti el hosszabb-rövidebb időre. A legutóbb, amikor ez megtörtént, azt hitte, 2008-ban van.
Nem ismertem meg a feleségemet és a gyerekeimet. Amikor Sophie megmutatta az Amazon okoshangszóróját, azt hittem, elszáll az agyam.
Bár Thomas retteg attól, hogy egyszer teljesen elveszítheti a memóriáját, legtöbbször igyekszik meglátni az állapota humoros oldalát. A család mindig részletesen leírja a vicces jeleneteket, hogy Thomas bármikor elővehesse a kötetbe rendezett emlékeket. Thomas is ír: nemrég fejezett be egy 8-12 éveseknek szánt fantasztikus kalandregényt. A főhőse, Jayden epilepsziás rohamokkal küzd és egy napon emlékek nélkül tér magához az elfek világában. Vadásznak rá, és neki meg kell találnia az emlékeit, mielőtt elkapják.
Thomas gondolkodott rajta, hogy a saját, valódi történetét írja meg, de nem akarta újraélni az egészet. Így viszont az írás terápiaként működik számára, hiszen a sok fájdalmat és nehézséget valami újjá és izgalmassá formálhatja. A terv szerint Jayden történetéből könyvsorozat lesz, eddig az első kötet készült el, már kiadója is van. Thomas izgatottan néz elébe az élete új fejezetének, miközben továbbra keresi a múltja elveszett emlékeit.
Tizennyolc éve vagyok már ez az ember, de boldog vagyok, hogy egy picit megismerhettem abból az emberből is, aki a baleset előtt voltam. A tudat, hogy van valamim, ami valóságos a történetem elejéről, sokat segít abban, hogy szembe nézzek a jövőmmel.
