A közös pályázat központi gondolata az volt, hogy értékelnünk kell azokat a pillanatokat, amiket együtt tölthetünk – most ugyanis mindannyian megtapasztaltuk, milyen nehéz is az, amikor elveszítjük a szabadságunkat. A pályázat során fiatal, kortárs művészek kezébe adták a feltett kérdések megválaszolását: hogyan és milyen eszközökkel tud egy alkotó egyévnyi bezártság után új értelmezést adni a „szabadság” és az „együttlét” fogalmainak? A Zwack Unicum meghívásos pályázatában végül négy művész terveiből választ egyet a zsűri, és a nyertes installációt meg is valósítják majd a Budapest Parkban.
A pályázatban részvevő alkotók személyesen és művészileg is sokat alakultak a lezárás és a nyitás által, erről és a pályázatra készült alkotásukról kérdeztük őket.
Ötödikes lehettem, éppen a vakáció szót írtuk fel a táblára. Meghallottuk a csengőt és abban a pillanatban hihetetlen eufóriát éreztem. Azt hiszem egész életemben akkor voltam a legszabadabb: volt egy egész nyaram arra, hogy játsszak, focizzak, biciklizzek. Azóta is ezt az érzést hajhászom.
– mondja Dóczi Attila képzőművész arról, hogy mit jelent számára a szabadság. Kevés olyan ember lehet, akit az utóbbi másfél év eseményei nem kényszerítettek rá arra, hogy végiggondolja az idő, a társas kapcsolatok és az élmények értékét.
„Szerencsés vagyok, mert családi házban élek, így nem annyira kerített hatalmába a klausztrofóbia. Hiányoztak a spontán programok, az ingerek, de próbáltam onnan megfogni a helyzetet, hogy befelé fordulva mit lehetne ebből művészetileg kihozni. Így 2020 a művészeti pályafutásom egyik legtermékenyebb éve volt, sokkal többet tudtam elmélyülten dolgozni” – mondja a jelenleg a Nagyházi Contemporary (NACO) kötelékében dolgozó művész, aki olyan vizuális élmény épít fel a befogadó számára, amely párhuzamos univerzum vagy egy utópia képét jeleníti meg. Installációi a távoli jövőben a mai világunk emlékeit dolgozzák fel. Dóczi Attila munkáin – saját tapasztalatai és mások visszajelzései alapján is – nyomot hagyott az elszigeteltség: gondolatvilága sokkal inkább befelé irányul, többet dolgozik az emlékeiből.
Ebbe a koncepcióba illeszkedik az az alkotás is, amely a pályázatra készült.
Bár a befogadót nem szabad és nem is érdemes magyarázatokkal vezetni, Dóczi Attila annyit elárult tervéről, hogy olyan emlékei, tapasztalatai, családi eseményei ihlették, amelyek a Zwack Unicumhoz és a Budapest Parkhoz köthetőek.
Személyes szinten is változást hozott a pandémia Dóczi Attila életébe, aki szavai szerint már komolyabban odafigyel szabadidejére: „Próbálom mélyebben megélni a közös pillanatokat, jobban figyelni azokra, akikkel találkozom, mert amire most lehetőség van, arra nem biztos, hogy lesz lehetőség 2 hét vagy egy hónap múlva. Felértékelődtek a találkozások, hiszen a világ még mindig nem tudja, hogy végérvényesen kijöttünk-e a járványból és hogy újra előfordulhat-e olyan helyzet, hogy hetekig, hónapokig nem találkozhatunk a számunkra fontos emberekkel.”
Rédling Hanna új textúrákat és formákat keres
A normál életben ritkán tapasztalunk meg fizikai korlátozást, visszatekintve azonban a kellemetlenségek mellett pozitív felismeréseket is hozott Rédling Hanna számára ez az időszak. „Elkezdtem megfigyelni, hogy mitől tudom mentálisan szabadnak érezni magamat. Érdekes ráébredés volt, hogy ez komoly energiabefektetést igényel, végig kellett gondolnom, hogy eléggé elfogadó vagyok-e önmagammal és a körülöttem lévő emberekkel szemben, hogy elég nagy szabadságot adok-e nekik és magamnak” – eleveníti fel a járványhelyzet kikényszerítette felismeréseit Rédling Hanna fotó-és vizuális művész, aki szerint életritmusára kedvezően hatott a korlátozás.
„Mindig mozgásban voltam, így több izgalmasnak vélt ötletem idővel elhalványult vagy csak ötlet szintjén maradt meg, nem volt időm a mélyebb kutatásokra, kísérletezésekre. A lelassított élet segített ezen. Az is hasznos volt, hogy máshol kellett keresnem az inspirációt, hiszen a külvilághoz csak korlátozottan fértem hozzá.” A pandémiát megelőző években tudatosan egyirányba haladt a munkássága és bár a lezárás alatt is tudatosan folytatta, amit elkezdett, meg kellett találnia azokat az új forrásokat, amelyekből ihletet meríthetett.
Rédling Hanna alapvetően képekkel dolgozik, így izgalmas kihívás volt számára ezúttal installáción keresztül üzenni.
Évekkel ezelőtt egy csapat tagjaként részt vettem egy beltéri installáció elkészítésében, ami meghatározó élmény volt a számomra, mert akkor tudatosult bennem, hogy az általam képviselt világ és gondolatiság más médiumokon keresztül is kifejezhető lehet a jövőben. A mostani az első alkalom, hogy kültéri munkát készítek. A térben való gondolkodás egy újfajta tapasztalat, ami az eddigiektől eltérő technikai ismereteket és logikai építkezést igényel, ez önmagában felfrissítő és izgalmas élmény
– mondta a pályázatra szánt alkotásáról.
Rédling Hanna az utóbbi években a 3D, a klasszikus fotográfia és egyéb digitális megoldások ötvözésével kísérletezik. A Zwack Unicum és a Budapest Park közös pályázatára készült tervében megmutatja, hogy a szabadság és az együtt töltött idő témaköréről hogyan lehet ilyen módon beszélni. „A bezártság alatt több manuális, tárgyalkotói megoldással is foglalkoztam, hogy olyan textúrákat vagy formákat találjak, amelyek a későbbi munkáimban is helyet kaphatnak. Örülök, hogy ezeket fel tudtam használni a pályaművemhez is” – árulta el Hanna.
Balázs Nikolett új életet lehel abba, amit más eldobandónak ítél
„A képzőművészeti munka része az is, hogy aktívan járunk kiállításokra, megnyitókra, visszajelzéseket és inspirációkat gyűjtsünk. Erre értelemszerűen nem volt lehetőségem. A levertségből, a hullámvölgyekből az húzott ki, hogy a műtermemben a járvány alatt is dolgozni tudtam, persze érzelmileg más keretek között, mint a járvány előtti életemben” – emlékszik vissza a bezártság hónapjaira Balázs Nikolett képzőművész, aki az elzártság időszakában is igyekezett megtartani szakmai, emberi kapcsolatait.
„Valahogy meg kellett oldani, hogy ne rekedjek meg visszajelzések híján. Sok képzőművész, illetve szakmabeli barátom van, rendszeresen küldtem nekik képeket a munkáimról” – mondja Nikolett, aki szerint a bezártságban született munkáira önelemző attitűd, kevesebb szín és a korábbi, harsányabb alkotásokhoz képest visszafogottság figyelhető meg. Balázs Nikolett esetében a szabadság, illetve a szabadság visszanyerésének a témája igazán testhezállónak tűnik, hiszen egyebek mellett az avatatlan szem számára hulladéknak, maradéknak, mellékterméknek tűnő tárgyakba lehel új életet, illetve olyan térbe helyezi őket, amelyben új jelentést, így új életet kapnak az anyagok.
A Budapest Parkba tervezett installáció viszont egészen más kihívást jelentett számára, mint egy galériába vagy egy múzeumba készülő alkotás: figyelembe kellett vennie a helyszínt, a rendezvények adottságait, és gondolnia kellett arra is, hogy többféle jelentésréteget mutasson meg. Balázs Nikolett pályaművében is fontos szerepet kap a Budapest Park egyik fája, és megjelenik benne egy másik, természetközeli motívum is a festészet és a szobrászat ötvözésével.
„A lezárás időszakában – mint a legtöbben – én is a szűk családomra, a legközelebbi barátaimra fókuszáltam és be kell valljam, hogy ennek a vetületnek örültem. Több idő jutott azokra, akik a legfontosabbak számomra, és ezt szeretném is megtartani. Most a szabadság azt jelenti számomra, hogy találkozhatok a szeretteimmel, kicsit filozofikusabban megfogalmazva pedig úgy érzem, hogy szeparáció kell ahhoz, hogy az ember eldönthesse, mi az igazán fontos, mi az, amit saját maga akar és mi az, ami társadalmi elvárás. Most ezt az utat jártam be.”
Sztefanu Marina kapcsolatteremtésre, kommunikációra ösztönöz
„Borzasztóan hiányzott a színház, a múzeumok, kiállítások és a barátaim. Azok a dolgok, amik feltöltenek, a személyes jelenlét élménye. A nyitás után pedig úgy érzem, hogy sokkal puritánabbak, egyszerűbbek lettek a találkozások: koncentráltabbnak, őszintébbnek érzem ezeket az alkalmakat. A találkozás maga vált különlegessé, minden más mellékes. Egyszerűbben kezelem a szabadidőmet is, ha van egy kis időm, összefutok a barátaimmal, már nem halogatok” – mondja Sztefanu Marina grafikus- és képzőművész, aki ugyan a műtermében a lezárás alatt is tudott dolgozni, munkáját viszont újra kellett szerveznie: ami eddig parkolópályán volt, az került fókuszba. A kevesebb találkozás és behatás munkáin is nyomott hagyott, érzése szerint alkotásai fókuszáltabbak lettek és új jelentéssel gazdagodtak. A fiatal alkotó installatív és environment munkákat készít, melyeknek jellemzően egyfajta profán szentsége van: mindenki által ismerős témákat dolgoz fel.
„Egy plusz réteget kaptak az ebben az időszakban készült munkák. Ez a réteg az a közös nevező, amit együtt tapasztaltunk meg, a bezártság érzése. Ez az ismeretlen helyzet az alkotások jelentését is megváltoztatja, kiszélesíti, heterogénebbé teszi.”
A közös tapasztalat a Sztefanu Marina által elkapott üzenete a Budapest Parkba készített installáció tervéről, amely a képzőművész szerint már csak a szokásostól eltérő helyszín miatt is izgalmas.
„Örülök, hogy ilyen lehetőséget kapnak a művészek, mert itt olyan emberek is találkozhatnak fiatal alkotók munkáival, akik nem feltétlenül járnak márványoszlopos kiállítóterekbe vagy a kortárs művészeknek lehetőséget adó galériákba. A pályaművem két legfontosabb hívószava a szabadság és az együttlét, és ahogy a legtöbb munkámnál, itt is fontos a befogadó mozgásra, kommunikációra csábítása, illetve a közösségteremtés.”
