Azt ne kérdezd, mi annak ellenére Benny Hill show-t hoztunk össze, hogy biztosak voltunk benne hogy okos, laza szülők vagyunk. Aztán azon kaptam magam, hogy egy bokorban bujkálok és rettegek, hogy a gyerekem meglát
– ezekkel a mondatokkal kezdte beszélgetésünket a 40-es évei elején járó András, akit ugyan több, mint 20 éve ismerek, mégsem tudom elképzelni, hogy a bölcs mérnökember vérnyomása bármitől is megemelkedjem.
Arra kértem Andrást és több, kiskamaszt, illetve kamaszt nevelő kollégámat és barátomat, hogy mondják el, milyen volt, amikor először engedték el valahová gyereküket. Kislányom, Abigél még csak 3 és fél éves, de már most a távolba kitűzött cél, hogy később jól reagáló, megfontolt, talpraesett személyiséggé fejlődjön. Ehhez pedig egyszer úgy kell elengednem otthonról, hogy már nem lesz mellette a biztonságos otthontól a biztonságos nevelési intézményig valamelyik közeli hozzátartozója. Bevallom, nem számítottam különösebben izgalmas válaszokra, mert bár engem 24 évvel ezelőtt egy szeptemberi reggelen szinte sokkos állapotban, zsebemben feltöltött telefonkártyával (!) és maréknyi apróval, valamint egy fontos információkat tartalmazó cetlivel a táskámban (és mint kiderült, egy nyikorgó gumicsizmában osonó nagypapával a hátam mögött) indított el az édesanyám életem első nagy önálló útjára, 2020-ban már azt hinné az ember, hogy ez a fejlődési mérföldkő elvesztette az izgalmát. Tévedtem.
„Luca két éves kora óta teljesen tudatosan magyaráztuk neki a közlekedési szabályokat. 11 évesen mondta először, hogy az iskolától távolabb álljunk meg, mert egyedül szeretne bemenni. Aztán azt, hogy – ahogyan már több barátnője is – egyedül szeretne iskolába járni” – eleveníti fel a nem is olyan régi emléket a Debrecenben élő András, aki végül feleségével egyetértésben kötélnek állt. Néhány próbaút után – mikor bár vele közlekedtek, úgy tettek, mintha Luca éppen egyedül lenne – 2019 októberében eljött a szülők számára rendkívül stresszes reggel.
„Elismételtünk mindent indulás előtt, megnéztük, hogy fel van-e töltve a telefonja. Kilépett a kapun, nekem meg kettőt kihagyott a szívem. A feleségem szerint neki is. Pár percig bírtam, aztán – ezt szégyenkezve mondom – elindultam utána. Meg akartam bizonyosodni róla, hogy arra megy, amerre kell. Nem tudom miért gondoltam, hogy elkószál, nagyon okos, egyenes gyerek, aki bízik bennünk. Én mégsem bíztam benne. Tudtam, hogy csak a buszmegállóig tudom követni, mert ott már nyilvánvalóvá válna, hogy nem mondtam igazat. Az egyik kereszteződésnél majdnem lebuktam, de ott volt egy pechemre elég vézna kis bokor. Hogy ne lásson meg, mögé, illetve nagyjából alá bújtam. Ott észbe kaptam és visszafordultam. 20-25 perc múlva jött az üzenet, hogy rendben megérkezett az iskolába.”
Magadban vagy benne nem bízol?
Sokszor a szülő azért bizalmatlan, mert önbizalomhiányos – mondja Kovács Balázs pszichológus, aki évekig foglakozott kisiskolás gyerekekkel. A szakember szerint fontos végiggondolni, sőt, tudatosan figyelni, hogy a gyereknek meddig van ránk szüksége.
Van, hogy azt hisszük, hogy másiknak szüksége van ránk, pedig csak saját magunk nárcisztikus simogatásáról van szó. Ha a gyerek kellő mennyiségű szeretetet és figyelmet kap, akkor vigyázni fog magára, mert azt éli meg, hogy ő egy értékes személy
– magyarázza, hozzátéve: a szülő és gyermek közötti kapcsolat kiépítésének nulladik lépése a kellő mennyiségű együtt töltött idő. A gyerek számára a bizalmat az alapozza meg, hogy valóban figyelünk rá, hogy figyelembe vesszük és támogatjuk őt. A figyelem iránti vágy ugyanis éppen olyan szükséglet, mint például az alvás.
Ha megalapozódik az ősbizalom – az abba vetett hit, hogy szeretnek – , akkor a gyerek képes lesz szeretni, bízni. Önmagában és másokban is. Emellett nagyon fontos, hogy a szülőnek önmagában is bíznia kell és mindezek mellett természetesen tudatosan fel kell mérni a reális veszélyeket
– mondja Kovács Balázs.
Én nem leszek Papa, pedig megértem őt
„Arról le tudtam beszélni magam, hogy gyerekrablókra és kétszázzal süvítő kamionokra gondoljak és azzal meg is tudtam nyugtatni magam, hogy van mobilja, majd szól, ha elbizonytalanodik vagy baj van. De azzal nem tudtam mit kezdeni, hogy mi van, ha elveszti a telefonját vagy elveszik tőle, esetleg kikapcsol és nem tud szólni, ha baj van. Végül minden rendben ment, de az első néhány alkalom nagyon stresszes volt, rossz emlékként maradt meg” – mondja Zsuzsanna, akinek Balázs fia először nem iskolába, hanem onnan délutáni edzésekre ment egyedül. A háromgyerekes anyuka Andráshoz hasonlóan tudatosan próbálta önállóságra nevelni a fiát, a most 13 éves Balázsnak azonban sokszor terhes volt édesanyja – szerinte túlzott – aggodalmaskodása.
„Van, aki már 8-9 évesen is egyedül jött az iskolába, engem meg anyu kísért. Ciki. Meg szerintem jobb is, ha megtanulok egyedül utazni. Van telefonom, ha baj van, majd hívom anyuékat” – mondja Balázs. Testvére, Sára 9 éves, egyelőre nem szeretne egyedül iskolába járni, mint mondja, szereti az édesanyjával közös reggeleket: gyalog mennek az iskolába, mindig útba ejtik a pékséget, közben beszélgetnek.
„Zsuzsi nagyon aggódott, én nem. Látom, hogy kisebb gyerekek gond nélkül utaznak, én ugyanezt kinézem a mi gyerekeinkből is. Nem vagyok felelőtlen, felkészítettük, rendesen neveltük őket. Ha visszafogjuk őket, akkor meg anyám asszony katonái lesznek, márpedig a sutaság is veszélybe sodorhatja őket” – mondja Péter, az édesapa, aki idejekorán elhatározta, hogy nem fogja úgy túlfélteni a gyerekeit, ahogyan azt a szülei vele tették:
„Együtt éltünk a nagyszüleimmel, így mindig volt, aki kísérgessen, eljöjjön értem, elkísérjen valahová. Már középiskolás voltam, amikor egy agglomerációs településről elkezdtem bejárni Pestre. Míg a többiek lazán utaztak, nekem idegen volt ez a helyzet, ügyetlennek éreztem magam és sokszor olyan helyzetekben is megijedtem, amikor nem volt rá valós okom, például ha véletlenül egy megállóval később szálltam le. Ez viszonylag hamar helyrebillent, de már akkor, kamaszként teljesen tudatosan kellett nevelnem magamat. Ezt nem szeretném a gyerekeimnek. nem fogom őket bajba sodorni, de nem is akarom őket elzárni a fejlődéstől. Budapest külső kerületében élünk, jó a közlekedés, 15 perc az iskola, ez megoldható feladat.”
Ahogy korábban említettem, 24 évvel ezelőtt, életem első önálló útján az iskola felé az fura hang a hátam mögött a nagypapám nyikorgó gumicsizmája volt Budaörs egyik legnyugodtabb kis utcájában. Tizenegy éves voltam és nagyon dühös lettem, amikor rájöttem, hogy Papa követett erre a bizsergetően izgalmas és rendkívül menő expedícióra. Ráadásul értelme sem volt: néhány percre a házunktól összefutottam az egyik osztálytársammal és az anyukájával, végül együtt sétáltunk be a suliba. Most, már édesanyákat megértem a félelmeit, ezzel együtt akkor, amikor eljön a kislányom életében a nagy nap, nem szeretnék borokban bujkálni, mert arra is emlékszem, hogy Papa akciója után egy kicsit én is kevésbé hittem el, hogy képes vagyok egyedül, baj nélkül megérkezni.
Most megtippelni sem tudnám, hogy mikor jöhet el a nap, amikor becsukom a kislányom mögött az ajtót. Az elmondások alapján ha mindent jól csináltam, figyeltem, neveltem, személyiséget építettem nála és magamnál, tudni fogom, tudni fogjuk.
Szponzorált tartalom
A cikk a Telekom támogatásával készült.
