Tizennyolc évesen hallott először az anyjáról, mert családi titok volt a nő halála

Iain a tizennyolcadik születésnapjára kapott az apjától egy kartondobozt, ami már tizenöt éve porosodott a padláson. Akkor pakoltak bele néhány személyes holmit, amikor az anyja meghalt, és azóta senki sem ért hozzá.

Olyan volt, mint egy vallásos élmény. Életemben először láttam róla fotókat. Akkor láthattam először bármit is, ami vele kapcsolatos

– mondta.

A dobozban volt egy esküvői fotó Iain apjáról és anyjáról a hetvenes évek elejéről és az ifjú párt ábrázoló műanyag figura a tortájuk tetejéről. Volt ott egy fa zenedoboz, belsejében egy tüllszoknyás balerina piruettezett, szaténbélésű fiókjában tartotta néhány ékszerét Irene, Iain édesanyja. A dobozban voltak hajkefék is, tele Irene hajszálaival. Iain megtalálta a saját babanaplóját, amelybe az anyja gondosan feljegyezte elsőszülöttje nevét, méreteit, a szeme színét, és még néhány alapadatot, de a füzet amúgy teljesen üres volt.

Iain úgy érezte, mintha egy el nem mesélt történet lapjait forgatta volna. Elhatározta, hogy egyszer valahogy kitölti azt a rengeteg üres helyet.

Szerelem válság idején

Don, Iain apja alig múlt tizennyolc éves, amikor megismerte Irene-t egy táncesten a coventry-i Locarno bálteremben. Egy héttel később ismét találkoztak a buszpályaudvar órája alatt. Moziba mentek, és attól kezdve rendszeresen randevúztak. Don a Dunlop vállalatnál dolgozott, repülőgépfékeket szerelt, Irene pedig ruhagyárban varrt slicceket nadrágokra. Az idősebb lányokkal néha becsempészték a céghez a saját anyagaikat, hogy ruhákat varrhassanak maguknak. Nem sokkal később Irene új munkahelyen kezdett dolgozni. Egy harisnyagyár futószalagja mellett húzott fel félkész harisnyákat a gép lábformájú alkatrészeire.

Don azt mondja, annyira szegények voltak, hogy „csak ritkán csörrenhetett össze két félpenny-s a zsebükben”. Alig jártak valahová, mert az esküvőjükre kuporgattak, de volt egy kocsma, ahol néha órákat üldögéltek egyetlen ital mellett.

Pár évvel később, amikor végre sikerült elég pénzt összegyűjteniük, Don és Irene összeházasodtak, néhány év múlva, 1976 januárjában pedig megszületett első gyermekük, Iain. Aztán hirtelen minden rosszra fordult.

Irene szelleme

Irene először a legközelebbi barátnőjének vallotta be, hogy miközben a szülés után lábadozott a kórházban, hallucinálni kezdett. Miután hazamentek, a kismama nem tudott aludni, fura jegyzeteket írt, az anyjának pedig olyasmiket mondott, hogy

ő valójában nem is Irene, hanem Irene szelleme.

Don válogatott orvosokhoz hordta a feleségét, akiről végül megállapították, hogy szülés utáni depresszióban szenved. Befektették a helyi kórház pszichiátriai osztályára, ahol szedálták, elektrosokk-terápiát is kapott, az állapota azonban nem javult. Nem sokkal később teljesen katatónná vált, nem reagált semmire, nem beszélt, és meg sem mozdult. Olyan volt, mintha kómában lenne, a legtöbbször bámult a semmibe, csak néha ült fel, hogy megegyen néhány kekszet.

Don kétségbeesett, de nem engedhette meg magának, hogy összeomoljon. Gondoskodnia kellett a kisfiáról, pénzt keresett, esténként a feleségét látogatta. A család és a szomszédok segítettek, amiben tudtak. Donnak fogalma sem volt róla, hogy mi történik a feleségével. Az orvosok egy szót sem beszéltek vele az asszony állapotáról, vagy arról, hogy milyen gyógyszereket, kezeléseket kap.

Irene kilenc hónapot töltött a kórházban, és amikor kiengedték úgy tűnt, minden rendben van. A háromtagú család másfél éven át élt boldogan. Don dolgozott, Irene a fiukról gondoskodott, akivel nagyokat sétáltak a parkokban, néha beültek egy kávézóba, rokonokhoz, barátokhoz jártak látogatóba. Mígnem egy napon az asszony mániássá vált. Épp az ellenkezője zajlott, mint korábban, nem bírt leállni, éjjel-nappal folyamatosan beszélt, alig aludt. Ismét be kellett feküdnie a pszichiátriára. Don nem értette, mi történik velük már megint.

Három hónappal később, egy októberi napon Dont kérték a telefonhoz a munkahelyén. Tom volt az, a bátyja, aki borzalmas hírt közölt vele. Irene meghalt a kórházban. Donnak azonosítania kellett a felesége holttestét. A személyzet ismét alig árult el neki valamit, csak annyit mondtak, hogy a felsége szívével akadtak problémák.

Don ott állt huszonnyolc évesen özvegyen, egyedül egy hároméves kisfiúval, és fogalma sem volt róla, hogy mihez kellene kezdenie, hogyan fogja egyenesbe hozni a fia és a saját életét.

Menekülés a lángoló kórházból

Iaint néha rémálmok gyötörték gyermekkorában az anyja halálával kapcsolatban: egy lángokban álló kórház folyosóján rohant. Azt mondja, erre az álomra ma is elevenen emlékszik, ahogyan arra is, hogy mit érzett, amikor megtudta, örökre elveszítette az anyját, még akkor is, amikor Irene arca és hangja már kikopott az emlékezetéből.

A fiú néhányszor megpróbálta szóba hozni az anyját az apja előtt, de Don mindig úgy reagált, mintha a tyúkszemére lépett volna. Iain hamar belátta, jobb, ha nem erőlteti a témát. Csak akkor emlegethette nyugodtan az anyját, amikor a nagyanyjával társalgott, de úgy tűnt, ő sem szívesen beszél erről.

Iain úgy nőtt fel, hogy alig tudott valamit arról, hogy milyen volt az anyja, és egyetlen fotót sem látott róla.

Egy évvel Irene halála után Don megismerte Judith-ot, a második feleségét. Iain hamar összebarátkozott a mostohaanyjával, Don szerint majdnem olyan szoros kapcsolat alakult ki közöttük, mintha Judith lett volna Iain vér szerinti anyja. A fiú az új anyjával sem beszélt soha az édesről, de a szorongásai megmaradtak. Ma is emlékszik rá, hogy amikor Judith-ot kórházba vitték, hogy világra hozhassa Iain kishúgát, ő nem bírta abbahagyni a sírást, mert attól félt, hogy a mostohaanyját sem látja többé.

Teltek az évek, és Donnak lassan minden kapcsolata megszakadt Irene családjával, a régi barátokkal és szomszédokkal, akik még ismerték az első feleségét. Egy idő után már semmi és senki sem volt, aki a férfit rá emlékeztethette volna, leszámítva Iaint. Visszagondolva Don már nem emlékszik pontosan, hogy miért nem volt hajlandó a fiával az édesanyjáról beszélgetni.

Mit értett volna meg az egészből olyan fiatalon? Nem tudom, nagyon nehéz megállapítani, mikor elég idős egy gyerek ahhoz, hogy ilyesmiről beszélgessenek vele. Másrészt ha az ember új életet kezd, nem tesz jót, ha visszafelé tekintget. Arra kell koncentrálni, hogy újra együtt van egy család.

Don akkor érezte elérkezettnek a pillanatot, amikor a fia tizennyolc éves lett. Akkor lehozta a padlásról Irene dobozát, együtt leporolták, kipakolták, és beszéltek néhány mondatot Irene-ről, akire Iain már nem emlékezett. A fiú megtartotta a majdnem üres babanaplót, a többi holmi visszakerült a dobozba, a doboz pedig padlásra, és Irene-t hosszú ideig megint senki sem említette.

Karneválkirálynő

Iain a harmincas évei elején nősült meg, később apa lett. Amikor a legidősebb lánya a kíváncsi korszakába ért, megkérdezte az apjától, hogy az ő anyukája hol van. Iainnak eszébe jutott, hogy a lánya épp olyan idős, mint ő volt az anyja halálakor. Úgy döntött, ideje, hogy kiderítse Ireneről, amit még lehetséges. Első lépésként elkérte az apjától a dobozt, amit a tizennyolcadik születésnapján átnéztek, majd visszatettek a padlásra, de azzal nem jutott sokkal előrébb. Ekkor hirdetést adott fel a Nuneaton Telegraph című helyi lapban, és kiplakátolta a villanyoszlopokat az anyja nevével, fotójával, a saját telefonszámával, és arra kérte azokat, akik ismerték Irene-t, hogy keressék meg őt.

Iain így ismerte meg az anyja régi barátait, osztálytársait, szomszédjait, kollégáit és rokonokat, akiknek korábban a létezéséről sem tudott. Fotókat mutattak neki az anyja rövid életének különböző korszakaiból, és személyes történeteket meséltek, amik mind egy kicsit más megvilágításba helyezték Irene személyiségét. A mozaikdarabkákból Iain egy csendes, mindenkivel kedves, örökké vidám, érzékeny, kreatív lány képét rakta össze, aki imádott nevetni, táncolni, kirándulni, napozni, és aki egyszer a helyi karnevál királynője volt.

Felemelő, de egyszerre megrendítő volt mindez Iain számára, aki tizennyolc évesen látott először fotókat az anyjáról, akkor is csak néhányat, melyek többségén Irene-n már látszottak a betegség nyomai. És volt még valami, ami továbbra is nyomasztotta Iaint:

egész életében úgy érezte, hogy az ő megszületése, vagyis végső soron ő okozta az anyja halálát.

Don ebben nem sokat segíthetett a fiának, hiszen ő maga is nagyon keveset értett abból, ami a feleségével történt. Voltak, akik úgy emlékeztek, Irene-t nagyon megviselte a vajúdás, egyszer talán le is állt a szíve, miközben világra hozta a gyermekét. Iain azonban ennél több és pontosabb információt akart. Több mint két évébe került, de végül sikerült megszereznie az édesanyja egészségügyi kartonjait.

Szakvélemények

Az első, amit Iain megtudott, hogy a születése rendben zajlott, semmilyen komplikáció sem lépett fel. A további információkat azonban nem egyedül hámozta ki a papírokból, hanem szakértőktől kért segítséget.  Alain Gregoire, a kismamákra és újszülöttekre specializálódott pszichiáter azt mondta, a papírokból világosan kiolvashatók a gyermekágyi pszichózis tünetei, amihez később bipoláris személyiségzavar társult. Ez a rendellenesség nagyjából ötszáz anya közül egyet sújt, közvetlenül a szülés után. Egy másik orvos szerint a gyógyszerek, amiket Irene a kórházban kapott, károsíthatták a nő szívét, amekkora dózisokat kapott, azok a halálát is okozhatták.

Mindkét orvos hangsúlyozta, hogy ennyi év távlatából semmit sem lehet teljes bizonyossággal állítani. A papírokban például az olvasható, hogy Irene-t a halála előtti éjszakán szedálták, mert nyugtalan volt, és zajt csapott.

Az iratok között Iain megtalálta a leiratát néhány beszélgetésnek, amiket Irene a személyzettel folytatott. A férfit egyrészt megrázta, mennyire traumatizálta az anyját a kórház, másrészt boldog volt, amiért elolvashatta, ahogy az anyja a saját szavaival fogalmazta meg, mennyire hiányzik neki a kisfia és a férje.

Egy apró fotó

Bár negyven éven át alig beszéltek Ireneről, Don és Iain ma már sokkal nyitottabbak. Mindkettőjüknek jót tett, hogy sok kérdésre magyarázatot kaptak Irene halálával kapcsolatban. Jobban megértik egymást, ami szorosabbra fűzte a kapcsolatot apa és fia között.

Iain végleg lehozta az anyja személyes tárgyait rejtő dobozt az apja padlásáról, és hazavitte, hogy a lányaival néha kinyissák és beszélgessenek valakiről, aki a részük, de akit soha sem ismerhettek. Iain azért is örül ezeknek a beszélgetéseknek, mert közben a mentális egészségről is beszélhet a gyerekeknek.

Iain úgy nőtt föl, hogy nem látott egyetlen fotót sem az anyjáról. Most az idősebb lánya is kitett egy fotót a fiatal Irene-ről a hálószobájában, Iain pedig bekereteztetett és az asztalára állított egy apró fotót a szüleiről a hetvenes évekből.

Örülök, hogy végigmentem ezen az úton, és végre az igazi anyámmal van kapcsolatom, nem pedig egy nővel, akiről sohasem beszélnek.